Hétfőn este, hullafáradt voltam, nyelvórám miatt, és a Bundang Line-n bambultam. Leszólított egy koreai srác. Aztán megkérdezte, beszélek-e németül. Aztán átváltottunk németre az angolról. Jó érzés volt, hogy egy koreai srác, aki jól beszél németül. Azt mondta volt cserediák Németországban, és vissza is akar menni oda tanulni. Ritka, ha egy koreai jól beszél németül, és ez nagyon tetszett nekem. Az angolra való átváltás-reflexem sokat gyengült. Németekkel már találkoztam, és beszéltem is Koreában, és ez hozzásegített, hogy ne felejtsem el. Másrészt, jó érzsé volt, ezt a rég nem használt nyelven kicsit dumálni. A passzív szókincsem még mindig jó barátom, sokszor segít a bajban.
Tegnap megjelent az első cikk, amiben benn van a nevem! :D Bár még csak társszerző, (de lesz elsőszerzős munkám is). Elég jó lapban jelent meg. Vannak még munkák folyamatban. Sok a meló, és érzem, kezdek fáradni. Energikus embenek mondhatom magam, szerencsére, aki szeret pörögni, élni. De akkor is, szükségem lesz hamarosan a kis pihenésre otthon, mikor a felelősség kicsit lehullik a vállamról, és szabadságra megyek önállóságból. :D
Néha elgondolkodom azon, hogy én, akit gimiben ki sem lehetett mozdítani a négy fal közül, hogy lehettem képes erre? Tudom, változnak az idők, változik az ember, igaz valamennyire ez a közhely. De a család még mindig hiányzik, akárcsak a hétvégi hazajárogatások. Emlékszem, mennyire szerettem ezt egyetem alatt. Hogy hetente, kéthetente felpattanok a Bécs (vagy Pozsony, Sopron, Szombathely...stb) felé menő vonatra, és három órán belül otthon vagyok. Mióta a railjetet bevezették, és kiharcolták, hogy megálljon Mosonmagyaróváron, az jelentősen lerövidítette annak a 200km-nek a megtételét (sokáig átszállással mentem). Szerettem vonatorzni, bár bosszankodtam eleget, ha a MÁV bemondta -"az XY EC (IC/ gyorsvonat) előre láthatóan 10(20/30/40) percet késik/késéssel indul. Meg akkor, ha minden ok nélkül megálltunk, kalauz sehol, aki elmondaná a késés okát. Mivel Kelenföldön laktam három évig, a potenciális érkezési idő után 10 perccel mondják be, hogy ez vagy ez a szerelvény késik...Sokszor bosszankodtam, hogy "Éljen a Máv!"és ezzel nem voltam egyedül.De valahogy élveztem az ismerős tájakat, mégha ezredjére is láttam őket. Néha volt kedves útitársam, vagy egy-egy ismerős arc.
De a családdal, és haverokkal való kommunikációban az internet sokat segít. Skype, email, msn, miegymás. Közösségi oldalak is, hogy tudom a volt egyetemi évfolyamtársaimról, magyar ismerősökkel, hogy mi van velük. Ok, megvan az árnyoldala ennek, de vigyázok, kit jelölök be és vissza. Tudom, régen is voltak külföldi ösztöndíjas diákok, akik vállalták. Amikor még csak a levél volt az egyetlen reális dolog. Szóval ennyiből könnyebb helyzetben vagyok, tehát panaszra nincs okom. :).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése