Vízesés, fenyőmag és egybek

A mai napom elég lepra módon indult, és féltem, hogy nem számolhatok semmi jóra, de végül viszonyalg jól sikerült. Elég fáradtan indultam, mivel előző napom mozgalmas volt. Részleteket nem említek.
Szóval 10 előtt értem oda jóval, és vártam. Warren sehol. Hamarosan megjelnt Seung Eun, akit a novemberi esti kiránduláson ismertem meg. SE zenét tanít, nagyon aranyos lány. Warren is jött, de ma eléggé be volt kattanva. Nem tudom, rossz napja lehetett, vagy mi, de olyan fura volt... Vonatra pattantunk. Warren hamarosan leszállt, hogy majd délután háromkor találkozunk Gangchon állomáson, mondta. Nem normális... Mindenesetre SE és én kimentünk, első opció az volt, hogy szerzünk bringákat, és azzal bejárjuk a környéket. Warren írt, hogy elnézést, és hogy majd kijön, és meghív minket dakgalbira. :)
Szóval kiértünk, a csöpögő eső miatt úgy döntöttünk, inkább elsétálunk egy szép vízeséshez. Volt vagy 4 óránk, gyalogoltunk a egy kellemes bicikliúton. Egy busz megáll, a buszsofőr mondta, elvisz minket, ingyen! Felültünk, és öt perc alatt ott volt.
Egy kutyus, megkötve. Annyira aranyos...

Egy kellemes kis erdős részbe értünk, egy szurdokvölgy-szerű helyre. Rengeteg kívánság-szikla állt ott, néhol kis büfék.
Valami gomba-szerűség nőtt ki a híd szalmafonatján: A völgyben:
Kívánság-sziklák:
Vacsorakezdemény XD. Néhol kakaksok és csibék szabadon szaladgáltak. Na, a kokastól kicsit tartottam, hogy csíp...

A vízesés. Lépcsőkön kellett felmenni. Telente sok őrült hegymászó megmássza a befagyott víz-oszlopot (ice climbing, na ezt már nem fogom kipróbálni...)
SE és én
Vicces fotó: Úgy fényképeztük egymást, mintha inni akarnánk a vízesésből. SE nem osztotta meg a sajátját, pedig az is nagyon jó szerintem! XD
Ezután felsétáltunk a dombra, elég meredek emelkedőn. Két ajuma fenyőmaggal kínált minket, amit épp egy tobozból szedtek ki. Fel kellett törni. Egyébként nagyon szeretem a fenyőmagot, de itt Koreában aranyárban mérik... :(. Itt Chuncheon körül terem egyfajta "mandulafenyő", vagy ahhoz hasonló fenyő, és annak a tobozáról van szó-
Mikor felértünk, döbbentem tapasztaltam. a hegyen leesett a hó!!!
Egy régi kis faluhoz értünk fel, ahol víztározó is volt, padokkal körülvéve. Elég koszosnak láttam vizét...
A képen egy régi kémény látható...

Mókuci éppen magot keres a tobozban.Miután lesétáltunk, leültünk egy kis makgolira és ramenre egy erdei kajáldában. Kellemes zene szólt, ami nem is volt hangos. A bácsi odainvitált minket a kis vaskályhához, hogy ne fázzunk. Elkezdett esni az eső (elviselhető, szinte szitáló záporeső), a kályhára eső cseppek gyorsan elpárologtak. Élveztük ennek ellenére a nyugalmat, a viszonylagos turista-mentességet.
A tulaj nagyon aranyos volt, főleg, hogy megtudta, magyar vagyok. "Budapest?" "Duna?" kérdezte. Mondtam, igen. A ramen jó volt, igazi zöldséggel. A makgoli fenyőmagból készült. Adtak extra adag kimcsit, nekem egy darab csokit is, sőt, bónuszban olasz capucchino is járt (amire nagyon büszke volt a bácsi)-Érdemes néha külföldinek lenni. Ha kedves emberekkel találkozom, örülök, hogy itt lehetek.
Hálából kiteszem a naplómba ezt a képet: A bácsi tulipánjairól! ("Hollandiából!")
Csöpögő esőben sétáltunk le, és vissza az állomáshoz. Gyorsan odaértünk.
Jindo kutyusok sétáltak velünk szembe:
Méhkas:)
Warren végül négykor jött, de még mindig nagyon furcsa volt. Elmentünk a folyóhoz, de megint megeredt a fránya eső, nem lehetett semmit sem csinálni. Végül beültünk a beígért dakgalbira, ami szerintem a legjobb volt, amit ettem. Nem túlzottan csípős, de azért az ereje megvolt. :) Lehetett érezni a csirke és a zöldség ízét.
Miután végeztünk, sétáltunk a metrómegálló felé. Már kitisztult az idő, látszott a növekvő hold, és a csillagok. Szép volt az ég, a Moon River dal jutott eszünkbe.
Metrón expressz vonalat fogtunk ki, ráadásul helyünk is lett. Csak felszállt egy csapat zajos koreai -akiknek tuti több soju ment le a torkukon, mint kéne... Átültünk máshová, szerencsére még így is találtunk helyet. Elaludtam. (Nem vagyok rosszmájú, de elfelé SE és én sokat röhögtünk, dumáltunk, egy pasas beszólt, hogy zajosak vagyunk. Hát, ők még annál is hangosabbaknak bizonyultak...)
Végül is nem bántam meg, hogy kimozdultam. Annyira kell néha az ilyen is... A suliban az a baj, hogy mindenről az jut eszembe, hogy közel a karácsony, és megint nem tölthetem a családommal. Ezen kívül rémeket látok néha a szakmai dolgaimban is. Hiába próbálom legyűrni a sötét gondolatokat, mindig beférkőznek... Igyekszem nem gondolni ezekre, de nem mindig megy... Bocsi a panaszért, de most kijött...