A káosz, az hát... megvan. De azért vannak jó pillanatok...
Most egy költözködési procedúra közepén vagyok. Sajnos, mint posztdokos, már nem maradhatok a koleszban. Szívfájdalom, mert bár nem volt tökéletes, szerettem ott lakni.Az egész csomagolás ebben az "utálok innen elmenni"-hangulatban telt. Hiányozni fog a hegyoldal, a "meditációs séták" a koleszból a laborba/és vissza. Szerdán hurcolkodom be az új szállásra, ami a laborhoz közel (5 percnyire tőle) lévő diákszálló. Annyiból viszont örülök, hogy saját szobám lesz, és nem kell azon dühöngenem, ha szobatársaim egész éjjel/késő estig tanulnak (tavaszi félév), meg részegen esnek haza (néha megesett mostani őszi félévben egyik csajjal). Emellett könnyebben rá fogom venni magam, hogy fussak, meg mivel a metrómegálló mellett van, kevesebb lesz a stressz, hogy elkések valahonnan (nem jellemző rám, ritka eset). Viszont vicces: általános iskolás koromban és gimiben is megállapítottunk egy "Murphy törvényt", ami szerint mindig az késik el a suliból, aki legközelebb lakik hozzá. Volt benne valami :) :). Laborban is néha teljesült az a dolog.
Viccet félretéve, takarókat kellett vennem, amit ma elintéztem. Párnát nem vettem, mivel kamaszkorom óta anélkül alszom. Viszont nem álltam ellen, megvettem ezt a kutya alakú díszpárnát... Annyira aranyos :). Az új szobában remélem, megvéd a kutyus a szellemektől meg a rézmicsodájú baglyoktól :) :).
Szerda zsúfolt lesz: Nemcsak az új szállásra kell becsekkolni, de a diplomaosztóm is aznap lesz. Aztán, hogyha ez nem elég, a laborral úgy néz ki, a "buli" után indulunk egy két napos "csapatépítésre". Aznap sütögetős kajálás és prezik, másnap síelés. Szerencsére lesz oktatás is a csúszni nem tudó embereknek. Én pedig nem megyek meredek lejtőkre, mivel hétvégén újabb "nagy futás" és óvni kell a lábaimat! :).
Vicces sztori: Egyik kínai osztálytársnőm mesélte, hogy mikor hazalátogatott, és látta az öccse angol dolgozatát, amire jó jegyet kapott (középiskolás). Elolvasta a csaj, és látta, teli volt hibával. Ezt megmondta az öcsinek, és a srác válasza: "Csak az első és az utolsó mondatot kell jól írnom, akkor tuti jó jegyet ad a tanár"-trükkös... :) :)
A gyülekezetben annyira aranyosak voltak most. Tényleg, sok kedves embert ismertem meg, több barátra leltem itt. Többen tervezik, hogy ott lesznek a diplomaosztómon. Megköszöntem ma minden biztatást, bátorítást, amit a majdnem három év alatt kaptam. Egyre inkább azt érzem: Egyszer tudom, el kell mennem, de most még szeretnék maradni... Minden szempontból az lenne a legjobb.
Élet apró örömei: Egyik pasas most sütit hozott, amit ő csinált. Megkóstoltam, és kicsit visszaadott egy gyerekkori emléket. Ugyanis kicsit emlékeztetett szeretett Nagyim sütijére (mézes-fűszeres). Beugrott az a nyári emlék, mikor mézes sütit csináltunk, én is segítettem. Csak foltokban emlékszem arra a bizonyos délutánra, mivel ovis/kisiskolás lehettem.Viszont kedves emlék gyerekkoromból. Aztán volt a kertjükben egy hatalmas diófa (már kivágták), imádtam azt is, ott tanultam meg fára mászni. Minden nap, amikor ott voltam, néztük, ahogy mennek a tehenek a legelőre, majd este jönnek vissza, és néha mi is kimentünk a rétre gombát szedni. Akkoriban sok gomba volt a legelőkön, főleg eső után. Gyerekként az ilyen dolog élmény az embernek...
Aztán nagyszüleimnél sokszor láttam disznóvágást ("boncolás", egyetem előtti anatómia gyakorlat, hehe), és valahogy szerettem gyerekként ezeket a dolgokat. Nagyobb gyerekként már sokkal jobban inkább tudtam segíteni.
Na, most megint írtam egy csomót, és elment az idő, lusta vagyok futni menni. Izomlázam van a tegnapi túrától, mivel a hóban menetel, "önmagunk egyensúlyban tartása" komoly lábmunkát igényelt... Mintha félmaratont futottam volna, olyan érzésem van... Na, mindjárt összeszedem magam, és indulok!!!
Most egy költözködési procedúra közepén vagyok. Sajnos, mint posztdokos, már nem maradhatok a koleszban. Szívfájdalom, mert bár nem volt tökéletes, szerettem ott lakni.Az egész csomagolás ebben az "utálok innen elmenni"-hangulatban telt. Hiányozni fog a hegyoldal, a "meditációs séták" a koleszból a laborba/és vissza. Szerdán hurcolkodom be az új szállásra, ami a laborhoz közel (5 percnyire tőle) lévő diákszálló. Annyiból viszont örülök, hogy saját szobám lesz, és nem kell azon dühöngenem, ha szobatársaim egész éjjel/késő estig tanulnak (tavaszi félév), meg részegen esnek haza (néha megesett mostani őszi félévben egyik csajjal). Emellett könnyebben rá fogom venni magam, hogy fussak, meg mivel a metrómegálló mellett van, kevesebb lesz a stressz, hogy elkések valahonnan (nem jellemző rám, ritka eset). Viszont vicces: általános iskolás koromban és gimiben is megállapítottunk egy "Murphy törvényt", ami szerint mindig az késik el a suliból, aki legközelebb lakik hozzá. Volt benne valami :) :). Laborban is néha teljesült az a dolog.
Viccet félretéve, takarókat kellett vennem, amit ma elintéztem. Párnát nem vettem, mivel kamaszkorom óta anélkül alszom. Viszont nem álltam ellen, megvettem ezt a kutya alakú díszpárnát... Annyira aranyos :). Az új szobában remélem, megvéd a kutyus a szellemektől meg a rézmicsodájú baglyoktól :) :).
Vicces sztori: Egyik kínai osztálytársnőm mesélte, hogy mikor hazalátogatott, és látta az öccse angol dolgozatát, amire jó jegyet kapott (középiskolás). Elolvasta a csaj, és látta, teli volt hibával. Ezt megmondta az öcsinek, és a srác válasza: "Csak az első és az utolsó mondatot kell jól írnom, akkor tuti jó jegyet ad a tanár"-trükkös... :) :)
A gyülekezetben annyira aranyosak voltak most. Tényleg, sok kedves embert ismertem meg, több barátra leltem itt. Többen tervezik, hogy ott lesznek a diplomaosztómon. Megköszöntem ma minden biztatást, bátorítást, amit a majdnem három év alatt kaptam. Egyre inkább azt érzem: Egyszer tudom, el kell mennem, de most még szeretnék maradni... Minden szempontból az lenne a legjobb.
Élet apró örömei: Egyik pasas most sütit hozott, amit ő csinált. Megkóstoltam, és kicsit visszaadott egy gyerekkori emléket. Ugyanis kicsit emlékeztetett szeretett Nagyim sütijére (mézes-fűszeres). Beugrott az a nyári emlék, mikor mézes sütit csináltunk, én is segítettem. Csak foltokban emlékszem arra a bizonyos délutánra, mivel ovis/kisiskolás lehettem.Viszont kedves emlék gyerekkoromból. Aztán volt a kertjükben egy hatalmas diófa (már kivágták), imádtam azt is, ott tanultam meg fára mászni. Minden nap, amikor ott voltam, néztük, ahogy mennek a tehenek a legelőre, majd este jönnek vissza, és néha mi is kimentünk a rétre gombát szedni. Akkoriban sok gomba volt a legelőkön, főleg eső után. Gyerekként az ilyen dolog élmény az embernek...
Na, most megint írtam egy csomót, és elment az idő, lusta vagyok futni menni. Izomlázam van a tegnapi túrától, mivel a hóban menetel, "önmagunk egyensúlyban tartása" komoly lábmunkát igényelt... Mintha félmaratont futottam volna, olyan érzésem van... Na, mindjárt összeszedem magam, és indulok!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése