Fél órát, ha szundíthattam, mikor az ordibátor felbődült: Hamarosan ott vagyunk: fél órával előbb, mint a számolt időpont. Rövid mosdó-szünet után elértük a kiindulópontot (azt mondták a buszban, esik az eső kinn, de csak ködről volt szó). Venni akartam egy fejlámpát, de egyik kedves ismerősöm kölcsön adott egy világító eszközt. Elindultunk a kora hajnali(fél 3 előtt) -éjszakai -túrára, fel a Seoraksan legmagasabb pontjára! Na most rájöttem, milyen érzés a végtelennek tűnő menetelés. Talán a sötétség és az egyhangú terep volt az oka. Nem lehetett az orrunknál tovább látni, csak a további túrázók fényeit. Hallottam vízcsobogást, később a térképnél kiderült, egy vízesés mellett mentünk el.
De szerencsére, ha követtük a többieket és az utat, akkor nem lehetett eltévedni. Egymást bátorítva szedtük a kilométereket, de figyelni kellett, hová lépünk. Sok bosszúságot okoztak a túrabottal menő emberek. Elfoglalták az útvonalat, előzni alig lehetett... Azt hittem, tényleg, sosem érünk fel. Viszont jó volt, hogy egy másik túracsoportból is összefutottam pár ismerőssel :). Mondták, hogy jönnek, de nem számoltam, mert nem egy busszal mentünk. Emiatt nagy meglepetés volt, hogy leszólítottak, vagy éppen én szúrtam ki őket :).
Az elsők közt értem fel, a bandából (kb. 45 fő), és vártam a többieket, akik hamarosan szállingóztak a Seoraksan tetejére. Amiatt is furának éreztem, hogy közel a csúcs, hogy a Bukhansanhoz képest nem volt nehéz főlmenni. Kevesebb volt a szikán menő, meredek, kapaszkodós szakasz. A Nap időközben kezdett fölkelni, de a csúcson majd' szétfagytam. De ezzel nem voltam egyedül. Kesztyűt nem elfelejteni legközelebb -gondoltam (október eleje van mégcsak, ilyenkor nem kell, hát tévedtem!!!) Közben világosodott ki. A táj szépsége a szertefoszló ködből előtűnt, az ősz színei egyre inkább kirajzolódtak.
Egy menedékháznál kicsit pihentünk, majd mentünk a következő felé. A hideg egyre elviselhetőbb lett, ahogy haladtunk befele a napba, sőt, a dzseki is lekerült rólunk. Egy másik menedékházig lépkedtünk. Élveztem a sétát az őszi erdőben. És nem is volt nehéz, kiépített turista-útvonalakon mentünk. A Nap néha kisütött.
Amikor elértük a másik menedékházat, gázfőzőn rament főztünk, meg megtörtént a kekszek, gimbapok, ricecake-k nagy részének elfogyasztása. Sőt, még valaki házi bulgogit is gyártott!
Itt két csoportra szakadtunk. Egyik a gerincen ment. Ezt választottam én is. Hosszú és elég nehéz terep, de szép kilátással. A másik banda egy szurdokvölgyben ment, ami rövidebb, de állítólag uncsibb volt.
Búcsú után megkezdődött a gyaloglás nehéz része, de élveztem! Főleg az elején. Ebéd esetén kiderült, a gázfőzőhöz sütőket is árultak! A túravezetőnk odahívta a bandát, ahol valami sonkaszerű izét sütött:) ! Jóllakva gyalogoltunk, de a végén már örültem volna, ha leérünk. Elég nehéz szakaszokon is mentünk, szerencsére a mászós sziklák nem voltak nagyok. Holtpont beütött. A társaság fele lemaradozott. Kezdett kiütközni az alváshiány. A sziklák is utálatosak voltak a végén: csúsztak a lecsapódott párától. És lassan haladtunk a kiírt távolság kevesebb volt a hittnél...
Nagy nehezen leértünk egy csodálatos gáthoz. Ott a ismerőseimhez csatlakoztam, akik "pajeon"-felkiáltással leültek, és tényleg kivégeztünk egyet. Amiben nem is csípett a zöldhagyma! :). Tényleg jól esett, akárcsak a pihenés.Hisz 15-16 órát mentünk, szinte egyhuzamban, rövidebb megszakításokkal. Majd a többiek is jöttek, és indultunk a buszhoz. Gyorsan leértünk. A betonút megváltás volt, ennek már a lábam is örült. Végre csak menni kellett, semmi más. Követni a többieket a buszhoz. Egy Buddha-templomnál értünk ki, ahol a banda másik fele már pihent.
Utólagos bejegyzés: A KBS2 TV csatorna emberei is velünk tartottak, vették fel, ahogy a gerincen másztunk. Nem láttam az adást, de két hétre rá, mikor a negyedéves vizsgákon túlesve pihentem, felhívott egyik haverom: "Láttalak benneteket a KBS2-n, ahogy Seoraksanon mentek" :))))
Hazaút: mindneki aludt, karaoke-bulinak lőttek. De nem is baj, végigaludtam. Arra ébredtem, hogy már Szöulban vagyunk, és dugóba keveredtünk. Majd a rendes helyen nem tudtak minekt kitenni, kerstük a metrómegállót, de hamarosen elértük. Rendesen sajnos nem tudtam elbúcúsúzni tőlük, ami érthető is. Késő este volt már, 11 hamarosan. És mindenki rohant, hogy elérje a buszt, metrót, és már vágyakozott az ágya után. Én sem voltam ellenkező véleményen... A metrózás is tartogatott negatív élményeket... Tömött volt, a késői órák ellenére is. Aztán valami megőrül kodlus csapkodat megát a földhöz. Gyomrommal a torkomban szálltam át, és boldog voltam, mikor az egyetem campusára értem.
A nap eredménye: teljes totális izomláz combban, vádliban, vállban. Alvásproblémák -ha ugyan vannak-megszűntek. A vasárnapi kirándulást inkább kihagyom most, tiltakozik nagyon a lábam (és az agyam, "tanulni is kéne...") a sziklák ellen... De attól még szép napom volt!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése