Fáradt

Szombat este, ülök a laborban. Be kell fejeznem egy kísérletet, de holnap kirándulás! Egy hét múlva Jeju-n leszek! :) Alig várom!!!!!! Eléggé fáradt vagyok, pedig teendő van elég, meg lesz is. Jobb is, most végre megint tudok örülni a feladatnak.
Jól vagyok, csak fáradt. Fáradt, néha szomorú :(. Gyakran érzem magam egyedül. Bár vannak emberek, akik közel állnak hozzám, de nem mindennap látom őket. De megnyugtat, hogy vannak.
Futok minden nap, továbbra is. Nagy akaraterő kell legtöbbször, hogy rávagyem magam. Főleg hidegben megvan a "nincs kedvem" "mint akit szétvertek" érzés.De ha elkezdtem, utána már sokkal jobb. De azért nagyon büszke vagyok magamra, hogy tudom csinálni, nem hagyom el magam annyira, hogy kihagyom. A túlsúlytól való félelem az egyik ok. A másik meg az, hogy tulajdonképpen szeretek futni. Megnyugtat, és szinte magam mögött hagyom a problémáimat. Tulajdonképpen jól esik.
A sportpályát újítják, a legrosszabbkor. Ráadásul, pont festik a futópályát, és már rámenni sem szabad. Addig futok a campus és a templom közötti bicikliúton. Istenem, mennyire hiányzik a bringázás! De jó lenne már bringára pattanni, és csak tekerni!
De nem panaszkodom, jövő héten Jeju, haladok a dolgaimmal, vannak haverjaim, és jó lesz minden!! Kitartáááás!!! :D

Nagy menet volt... DE MEGÉRTE!!!! -Seoraksan

Pénteken éjjel találkozó, kicsit korábban idultam el, számolván a forgalom esti akadozásável -Szöulban éjfélig simán járnak a metrók, de mivel pesti diák is voltam, van némi tapasztalatom. 11kor volt a találkozó, de a busz éjfél előtt indult. Az alvás -nevezzük annak -hát nem mondható túl pihentetőnek. A hátizsákom segítségével meg tudtam oldani egy viszonylag kényelmes pozíciót:). Volt, aki a busz padlóján feküdt el, és aludt -kinyújtottam a lábam, és csodálkoztam, hogy mi ez, hát egyik srác volt.


Fél órát, ha szundíthattam, mikor az ordibátor felbődült: Hamarosan ott vagyunk: fél órával előbb, mint a számolt időpont. Rövid mosdó-szünet után elértük a kiindulópontot (azt mondták a buszban, esik az eső kinn, de csak ködről volt szó). Venni akartam egy fejlámpát, de egyik kedves ismerősöm kölcsön adott egy világító eszközt. Elindultunk a kora hajnali(fél 3 előtt) -éjszakai -túrára, fel a Seoraksan legmagasabb pontjára! Na most rájöttem, milyen érzés a végtelennek tűnő menetelés. Talán a sötétség és az egyhangú terep volt az oka. Nem lehetett az orrunknál tovább látni, csak a további túrázók fényeit. Hallottam vízcsobogást, később a térképnél kiderült, egy vízesés mellett mentünk el.
De szerencsére, ha követtük a többieket és az utat, akkor nem lehetett eltévedni. Egymást bátorítva szedtük a kilométereket, de figyelni kellett, hová lépünk. Sok bosszúságot okoztak a túrabottal menő emberek. Elfoglalták az útvonalat, előzni alig lehetett... Azt hittem, tényleg, sosem érünk fel. Viszont jó volt, hogy egy másik túracsoportból is összefutottam pár ismerőssel :). Mondták, hogy jönnek, de nem számoltam, mert nem egy busszal mentünk. Emiatt nagy meglepetés volt, hogy leszólítottak, vagy éppen én szúrtam ki őket :).
Az elsők közt értem fel, a bandából (kb. 45 fő), és vártam a többieket, akik hamarosan szállingóztak a Seoraksan tetejére. Amiatt is furának éreztem, hogy közel a csúcs, hogy a Bukhansanhoz képest nem volt nehéz főlmenni. Kevesebb volt a szikán menő, meredek, kapaszkodós szakasz. A Nap időközben kezdett fölkelni, de a csúcson majd' szétfagytam. De ezzel nem voltam egyedül. Kesztyűt nem elfelejteni legközelebb -gondoltam (október eleje van mégcsak, ilyenkor nem kell, hát tévedtem!!!) Közben világosodott ki. A táj szépsége a szertefoszló ködből előtűnt, az ősz színei egyre inkább kirajzolódtak.

Egy menedékháznál kicsit pihentünk, majd mentünk a következő felé. A hideg egyre elviselhetőbb lett, ahogy haladtunk befele a napba, sőt, a dzseki is lekerült rólunk. Egy másik menedékházig lépkedtünk. Élveztem a sétát az őszi erdőben. És nem is volt nehéz, kiépített turista-útvonalakon mentünk. A Nap néha kisütött.

Amikor elértük a másik menedékházat, gázfőzőn rament főztünk, meg megtörtént a kekszek, gimbapok, ricecake-k nagy részének elfogyasztása. Sőt, még valaki házi bulgogit is gyártott!
Itt két csoportra szakadtunk. Egyik a gerincen ment. Ezt választottam én is. Hosszú és elég nehéz terep, de szép kilátással. A másik banda egy szurdokvölgyben ment, ami rövidebb, de állítólag uncsibb volt.
Búcsú után megkezdődött a gyaloglás nehéz része, de élveztem! Főleg az elején. Ebéd esetén kiderült, a gázfőzőhöz sütőket is árultak! A túravezetőnk odahívta a bandát, ahol valami sonkaszerű izét sütött:) ! Jóllakva gyalogoltunk, de a végén már örültem volna, ha leérünk. Elég nehéz szakaszokon is mentünk, szerencsére a mászós sziklák nem voltak nagyok. Holtpont beütött. A társaság fele lemaradozott. Kezdett kiütközni az alváshiány. A sziklák is utálatosak voltak a végén: csúsztak a lecsapódott párától. És lassan haladtunk a kiírt távolság kevesebb volt a hittnél...

Nagy nehezen leértünk egy csodálatos gáthoz. Ott a ismerőseimhez csatlakoztam, akik "pajeon"-felkiáltással leültek, és tényleg kivégeztünk egyet. Amiben nem is csípett a zöldhagyma! :). Tényleg jól esett, akárcsak a pihenés.Hisz 15-16 órát mentünk, szinte egyhuzamban, rövidebb megszakításokkal. Majd a többiek is jöttek, és indultunk a buszhoz. Gyorsan leértünk. A betonút megváltás volt, ennek már a lábam is örült. Végre csak menni kellett, semmi más. Követni a többieket a buszhoz. Egy Buddha-templomnál értünk ki, ahol a banda másik fele már pihent.
Utólagos bejegyzés: A KBS2 TV csatorna emberei is velünk tartottak, vették fel, ahogy a gerincen másztunk. Nem láttam az adást, de két hétre rá, mikor a negyedéves vizsgákon túlesve pihentem, felhívott egyik haverom: "Láttalak benneteket a KBS2-n, ahogy Seoraksanon mentek" :))))
Hazaút: mindneki aludt, karaoke-bulinak lőttek. De nem is baj, végigaludtam. Arra ébredtem, hogy már Szöulban vagyunk, és dugóba keveredtünk. Majd a rendes helyen nem tudtak minekt kitenni, kerstük a metrómegállót, de hamarosen elértük. Rendesen sajnos nem tudtam elbúcúsúzni tőlük, ami érthető is. Késő este volt már, 11 hamarosan. És mindenki rohant, hogy elérje a buszt, metrót, és már vágyakozott az ágya után. Én sem voltam ellenkező véleményen... A metrózás is tartogatott negatív élményeket... Tömött volt, a késői órák ellenére is. Aztán valami megőrül kodlus csapkodat megát a földhöz. Gyomrommal a torkomban szálltam át, és boldog voltam, mikor az egyetem campusára értem.
A nap eredménye: teljes totális izomláz combban, vádliban, vállban. Alvásproblémák -ha ugyan vannak-megszűntek. A vasárnapi kirándulást inkább kihagyom most, tiltakozik nagyon a lábam (és az agyam, "tanulni is kéne...") a sziklák ellen... De attól még szép napom volt!!!