Iskolabusz

Tudom, én, aki a magyar rendszerhez vagyok szokva, az iskolabuszokat felvágásnak érzem, főleg egyetemi szinten. De itt Koreában rá kell jönnöm, Amerikához hasonlóan egy természetes jelenség. Sok nyelviskola, sportiskola is rendelkezik saját busszal. És persze az egyetemi campusok is. A Kyungwon University bár nem nagy suli, mégis röhögtem, mikor rájöttem, hogy a kolesz és az egyetem főkapuja (A bizonyos Vison Tower) közt közlekedik egy busz. Ugyebár a kolesz 20 percnyi sétára van a kaputól, ezáltal a metrómegállótól is, ami nekem nem sok, de több diáknak igen. Hallottam pár "A kolesz nagyon messze van"-megjegyzést, vigyorogva gondoltam, hogyha ezek a Seoul National University diákjai lennének, tudnák, mi a "messze" (annak tényleg hatalmas a campusa). Egyszer kérdezték tőlem, miért nem szállok fel rá- hát mert szeretek gyalogolni, nem akarok ellustulni.

A suli most nyáron ezeket a járműveket is használja a diákok transzportálására :). Nevettem rajta egy nagyot, hiszen ezeket inkább városnézésre szokták használni Európába, a lustább turisták :D.

Unokatesóimnak is nagyon bejött :D. MZ/X, add kölcsön a fénypostát, és küldöm nekik!!! Azt nem is tudná senki bizonyítani, hogy így veszett nyoma!!! Maximum beutalnák az embert, aki ilyent mond a "pajkos fiúk osztályára" XD. Helyette Barkast ígért :D. Attól tuti kiakadnának szegény diákok, hogy hogy kerül a Barkas ezen jópofa járgány helyére, HEHEHE!

Sokmindent koppintanak Amerikáról, az A, B, C, D, F osztályzási rendszert. Sokáig csak anyanyelvű emberek dolgozhattak angoltanárként. Kissé sznobizmus, de most már szerintem ezt feloldották, mivel mostanság már találkoztam nem anyanyelvű tanárokkal is. Amúgy aranyéletük van, 4-500 ezer forintnyi összegeket megkereshetnek, és télen-nyáron rengeteg vakációjuk van, világot láthatnak évente kétszer. Durva kicsit, főleg, hogy otthon lenézik a tanárokat. Következő életemben angoltanár leszek Koreában :S. Nem panaszkodásért mondom, de néha irigykedem. Megjegyzem, sokan vágyódnak Amerika iránt, de angolul nem megy nekik úgy, mint kéne... Persze, van kivétel, főleg Szöul mellett, sok angolul jól beszélő emberrel hozott össze a sors. Jó érzés ilyenekkel összefutni, pár hete történt: Volt egy kellemes meglepetés, vasárnap este szobatársam egyik barátnője ült a szobánkba, mivel a szobatársam gépén csinálta a házi feladatát, mivel az ő kütyüje elromlott. Elmesélte, elég sokáig Új Zélandon élt, és tanulta a nyelvet, nagyon is jól beszélt. Több emberrel találkoztam, akik külföldön tanulnak, külföldi iskolába járnak csereprogram vagy épp ösztöndíj keretén belül. Vagy teljesen ott végzik tanulmányaikat, mint én is. Csak ők főleg Amerika felé orintálódnak. Jó ilyenekkel találkozni :))). És általában az európai (vagy ott is élt) embereken kívül az ilyenekkel tudok leginkább összebarátkozni.

Daejeonba mentem...

Csak egy napra, és csak egy szeminárium miatt. Szerencsére buszok gyakran járnak. 1 óra 50 perces buszút, ami ha nincs dugó, lerövidül. Hát sajna lekéstem a korábbi járatot, de így sem késtem. Taxit kellett fognom, kiderült, a konferencia helyszíne a város másik pontján van. Sajna a szemináriumról kiderült: oroszul van, mivel orosz-koreai közös projektek. Oroszt pedig nem tanultam. Még a rendszerváltás előtt születtem, de mire a nyelvtanuláshoz eljutottam, akkor már a "fúj, kelet, nyugat a király!" hozzáállás volt, amit mindig utáltam. Az EU majmolást, egyebeket, ami főleg gimiben érződött.
Amúgy kaját is adtak, koreai cuccok főleg. Büfé-szerűség volt, azt szedtünk, amit akartunk, annyit, amennyi jól esett. Koreai kaják, sok zöldséggel. :). Majd gyümölcs és ricecake (nagy gyengém...) Majd az utolsó két előadás volt a legjobb. De léptem is le, és simán kijutottam a buszhoz. Nem volt valami tartalmas kirándulás, de akkor is. Nem volt rossz....

Reptéren, de nem azért

Tévedés ne essék, nem én fogok most a tervezettnél hamarabb hazautazni, februárig esélytelen, hogy magyar földe lépjek (bár akkor majd szeretném, ha haza tudnék látogatni). Hanem hétfőn reggel főnököm kérte, hozzak el egy ír kutatót, aki egy konferencia miatt jött Szöulba. Miért ne? :) Amúgy is kevés európai van kinn Koreában (magyar főleg...), mindig örülök, ha túrázás során összefutok velük.Tudni kell azonban, ha én Koreából hazautzom, és vissza, metróval szoktam kimenni Incheonba, amibár kevesebb, mint feleannyiba kerül, mint a reptéri busz, viszont 3 átszállás, hogy Bundang környékéről (nem közvetlenül Szöulban van a suli, hanem Szöul mellett Seongnamban, de egy megállónyira Szöultól) kijussak Incheonba. Seongnam és Bundang még mindig nem tudom, két különálló város-e vagy Bundang Seongnam része-e? A Wikipedia szerint igen, de külön akar válni tőle... Nem tiszta ez nekem.
Ahol az A-REX nevű reptéri expressz az utolsó vonat, ami kirepít a röpcsmhez:). Most azonban busszal kellett mennem. Bár első érkezésemkor is azzal jöttem, de akkor egyik kollégám segített, és amilyen állapotban voltam, nem volt túl jó benyomás. (érkezés, jetlag, sokk, idegesség a "mélyvíz miatt", meg az este miatt hosszúnak tűnt az út). Most azoban relatíve pihenten, nyugodt(abb) lelkiállapotban élveztem a kora délutáni utat.

Tényleg gyorsan ki lehet vele érni, talán, mikor először jöttem, az is macera volt, hogy épp akkor esett le egy csomó hó, most viszont se dugó, se hóakadály:). (Főnököm is megjegyezte , hogy jó gyorsan értem ki, mikor kérése szerint értesítettem). Legnagyobb élmény, mikor a busz átmegy a tenger felett, egy több kilométer hosszú híd. Élveztem a tengert, a napsütést, tényleg szép volt:).
Viszont a várakozás miatt nem voltam ideges. Ültem már párszor repülőn, izgultam már eleget, hogy nem keveredtek-e el a cuccaim, épségben megérkeztek-e (Háisten, eddig minden rendben volt, tartsa meg a sors ezen jó szokásást :)). Tudtam emiatt, hogy a leszállás, és a csomagok kiadása elég időigényes procedura. De sima ügy volt ez is, találkoztunk, sőt, a visszafele menő busz is már arra várt, hogy felszálljunk rá! (előre elintéztem a buszjegyeket érkezésem után) Mellesleg a az ír tudós is nagyon jó fej, fiatal srác (nem ilyennek képzeltem), egy hetet tölt kinn. Szombaton laboros városnézés-őneki mutatjuk meg Szöult.
Ettől még örülök, hogy főnököm engem küldött ki. Valahogy doppingolt kicsit, és lesz esély, hogy a reptéri buszt használjam később párszor, ha repülésre kerül sor :).

Nagy menet volt... DE MEGÉRTE!!!! -Seoraksan

Pénteken éjjel találkozó, kicsit korábban idultam el, számolván a forgalom esti akadozásável -Szöulban éjfélig simán járnak a metrók, de mivel pesti diák is voltam, van némi tapasztalatom. 11kor volt a találkozó, de a busz éjfél előtt indult. Az alvás -nevezzük annak -hát nem mondható túl pihentetőnek. A hátizsákom segítségével meg tudtam oldani egy viszonylag kényelmes pozíciót:). Volt, aki a busz padlóján feküdt el, és aludt -kinyújtottam a lábam, és csodálkoztam, hogy mi ez, hát egyik srác volt.


Fél órát, ha szundíthattam, mikor az ordibátor felbődült: Hamarosan ott vagyunk: fél órával előbb, mint a számolt időpont. Rövid mosdó-szünet után elértük a kiindulópontot (azt mondták a buszban, esik az eső kinn, de csak ködről volt szó). Venni akartam egy fejlámpát, de egyik kedves ismerősöm kölcsön adott egy világító eszközt. Elindultunk a kora hajnali(fél 3 előtt) -éjszakai -túrára, fel a Seoraksan legmagasabb pontjára! Na most rájöttem, milyen érzés a végtelennek tűnő menetelés. Talán a sötétség és az egyhangú terep volt az oka. Nem lehetett az orrunknál tovább látni, csak a további túrázók fényeit. Hallottam vízcsobogást, később a térképnél kiderült, egy vízesés mellett mentünk el.
De szerencsére, ha követtük a többieket és az utat, akkor nem lehetett eltévedni. Egymást bátorítva szedtük a kilométereket, de figyelni kellett, hová lépünk. Sok bosszúságot okoztak a túrabottal menő emberek. Elfoglalták az útvonalat, előzni alig lehetett... Azt hittem, tényleg, sosem érünk fel. Viszont jó volt, hogy egy másik túracsoportból is összefutottam pár ismerőssel :). Mondták, hogy jönnek, de nem számoltam, mert nem egy busszal mentünk. Emiatt nagy meglepetés volt, hogy leszólítottak, vagy éppen én szúrtam ki őket :).
Az elsők közt értem fel, a bandából (kb. 45 fő), és vártam a többieket, akik hamarosan szállingóztak a Seoraksan tetejére. Amiatt is furának éreztem, hogy közel a csúcs, hogy a Bukhansanhoz képest nem volt nehéz főlmenni. Kevesebb volt a szikán menő, meredek, kapaszkodós szakasz. A Nap időközben kezdett fölkelni, de a csúcson majd' szétfagytam. De ezzel nem voltam egyedül. Kesztyűt nem elfelejteni legközelebb -gondoltam (október eleje van mégcsak, ilyenkor nem kell, hát tévedtem!!!) Közben világosodott ki. A táj szépsége a szertefoszló ködből előtűnt, az ősz színei egyre inkább kirajzolódtak.

Egy menedékháznál kicsit pihentünk, majd mentünk a következő felé. A hideg egyre elviselhetőbb lett, ahogy haladtunk befele a napba, sőt, a dzseki is lekerült rólunk. Egy másik menedékházig lépkedtünk. Élveztem a sétát az őszi erdőben. És nem is volt nehéz, kiépített turista-útvonalakon mentünk. A Nap néha kisütött.

Amikor elértük a másik menedékházat, gázfőzőn rament főztünk, meg megtörtént a kekszek, gimbapok, ricecake-k nagy részének elfogyasztása. Sőt, még valaki házi bulgogit is gyártott!
Itt két csoportra szakadtunk. Egyik a gerincen ment. Ezt választottam én is. Hosszú és elég nehéz terep, de szép kilátással. A másik banda egy szurdokvölgyben ment, ami rövidebb, de állítólag uncsibb volt.
Búcsú után megkezdődött a gyaloglás nehéz része, de élveztem! Főleg az elején. Ebéd esetén kiderült, a gázfőzőhöz sütőket is árultak! A túravezetőnk odahívta a bandát, ahol valami sonkaszerű izét sütött:) ! Jóllakva gyalogoltunk, de a végén már örültem volna, ha leérünk. Elég nehéz szakaszokon is mentünk, szerencsére a mászós sziklák nem voltak nagyok. Holtpont beütött. A társaság fele lemaradozott. Kezdett kiütközni az alváshiány. A sziklák is utálatosak voltak a végén: csúsztak a lecsapódott párától. És lassan haladtunk a kiírt távolság kevesebb volt a hittnél...

Nagy nehezen leértünk egy csodálatos gáthoz. Ott a ismerőseimhez csatlakoztam, akik "pajeon"-felkiáltással leültek, és tényleg kivégeztünk egyet. Amiben nem is csípett a zöldhagyma! :). Tényleg jól esett, akárcsak a pihenés.Hisz 15-16 órát mentünk, szinte egyhuzamban, rövidebb megszakításokkal. Majd a többiek is jöttek, és indultunk a buszhoz. Gyorsan leértünk. A betonút megváltás volt, ennek már a lábam is örült. Végre csak menni kellett, semmi más. Követni a többieket a buszhoz. Egy Buddha-templomnál értünk ki, ahol a banda másik fele már pihent.
Utólagos bejegyzés: A KBS2 TV csatorna emberei is velünk tartottak, vették fel, ahogy a gerincen másztunk. Nem láttam az adást, de két hétre rá, mikor a negyedéves vizsgákon túlesve pihentem, felhívott egyik haverom: "Láttalak benneteket a KBS2-n, ahogy Seoraksanon mentek" :))))
Hazaút: mindneki aludt, karaoke-bulinak lőttek. De nem is baj, végigaludtam. Arra ébredtem, hogy már Szöulban vagyunk, és dugóba keveredtünk. Majd a rendes helyen nem tudtak minekt kitenni, kerstük a metrómegállót, de hamarosen elértük. Rendesen sajnos nem tudtam elbúcúsúzni tőlük, ami érthető is. Késő este volt már, 11 hamarosan. És mindenki rohant, hogy elérje a buszt, metrót, és már vágyakozott az ágya után. Én sem voltam ellenkező véleményen... A metrózás is tartogatott negatív élményeket... Tömött volt, a késői órák ellenére is. Aztán valami megőrül kodlus csapkodat megát a földhöz. Gyomrommal a torkomban szálltam át, és boldog voltam, mikor az egyetem campusára értem.
A nap eredménye: teljes totális izomláz combban, vádliban, vállban. Alvásproblémák -ha ugyan vannak-megszűntek. A vasárnapi kirándulást inkább kihagyom most, tiltakozik nagyon a lábam (és az agyam, "tanulni is kéne...") a sziklák ellen... De attól még szép napom volt!!!