Fostalicska nap volt ma. Tudom, csak kicsi kellemetlenségek voltak, de akkor is, utálom őket. Viszont jó is történt: A disszertációmra megszereztem a szükséges aláírásokat, és továbbítottam a felvételi irodába. Még az elektronikus formát kell felrakni a netre, de jövő héten az is meglesz. Arra koreai diákok segítsége kell majd...
Évekkel ezelőtt, tiniként utáltam ezt az időszakot... Vége a téli szünetnek lassan, és menni kellett vissza suliba. Tudom, akkoriban a suli volt a legnagyobb "probléma", -"visszasírjátok még"-mondták gyakran az ősök, mikor mondtam, milyen jó lenne már leérettségizzek, és egyetemre mehessek. Január 6körül szoktuk leszedni a fenyőt. Nemcsak a vízkereszt, meg az egyéb szokások miatt, hanem ilyenkorra már meguntuk a kerülgetését, a már hulló tűleveleket. A karácsonyi dekoráció ilyenkorra már unalmas szokott lenni. Karácsony után mindig szoktam érezni egyfajta "ürességet". Lecseng az a természetes izgalom, ami az ünnepekkel jár, menni kell vissza a szürke hétköznapokba.
Most nem volt ilyenem nekem. Volt egy kis karácsonyi honvágy, de elmúlt. Kezd hiányozni a maratonozás, de mostanában nem voltak versenyek. Januárban lesz egy, de akkor síelek, de februári felesre már megyek. Aztán tegnap lefixáltam a Seoul International Marathon-t!!!! Márciusban 16án lesz a "nagy buli".
Amúgy jól vagyok. De még mindig fennáll a kettős állapot, amiről annyit de annyit beszéltem. Nem vagyok szomorú, de nagyon egyedül érzem magam. Még mindig. Indiai barátom mondta egyik este (mielőtt osztálytársnőmet köszöntöttük), hogy nem tudta volna hasonló szituban végigcsinálni az egészet (indiaiak ott vannak egymásnak, és ahogy látom, mindig segítenek, ha a másik rászorul. Összetartó közösség, példát lehetne róluk venni...). Énnekem is megvoltak a "túlélési trükkjeim", ami segítségével kibírtam ez egészet (túráztam, sportoltam...). Én is gyakran éreztem, jobb lenne a látszólag könnyebb út. Csak akkor nem tudtam volna szembenézni a tükörképemmel.
Évekkel ezelőtt, tiniként utáltam ezt az időszakot... Vége a téli szünetnek lassan, és menni kellett vissza suliba. Tudom, akkoriban a suli volt a legnagyobb "probléma", -"visszasírjátok még"-mondták gyakran az ősök, mikor mondtam, milyen jó lenne már leérettségizzek, és egyetemre mehessek. Január 6körül szoktuk leszedni a fenyőt. Nemcsak a vízkereszt, meg az egyéb szokások miatt, hanem ilyenkorra már meguntuk a kerülgetését, a már hulló tűleveleket. A karácsonyi dekoráció ilyenkorra már unalmas szokott lenni. Karácsony után mindig szoktam érezni egyfajta "ürességet". Lecseng az a természetes izgalom, ami az ünnepekkel jár, menni kell vissza a szürke hétköznapokba.
Most nem volt ilyenem nekem. Volt egy kis karácsonyi honvágy, de elmúlt. Kezd hiányozni a maratonozás, de mostanában nem voltak versenyek. Januárban lesz egy, de akkor síelek, de februári felesre már megyek. Aztán tegnap lefixáltam a Seoul International Marathon-t!!!! Márciusban 16án lesz a "nagy buli".
Amúgy jól vagyok. De még mindig fennáll a kettős állapot, amiről annyit de annyit beszéltem. Nem vagyok szomorú, de nagyon egyedül érzem magam. Még mindig. Indiai barátom mondta egyik este (mielőtt osztálytársnőmet köszöntöttük), hogy nem tudta volna hasonló szituban végigcsinálni az egészet (indiaiak ott vannak egymásnak, és ahogy látom, mindig segítenek, ha a másik rászorul. Összetartó közösség, példát lehetne róluk venni...). Énnekem is megvoltak a "túlélési trükkjeim", ami segítségével kibírtam ez egészet (túráztam, sportoltam...). Én is gyakran éreztem, jobb lenne a látszólag könnyebb út. Csak akkor nem tudtam volna szembenézni a tükörképemmel.
Átérzem az egyedülléted. Ami azért vicces valahol, mert én itt élek Mo-on, és mégis... De esetemben ez az én hibám. Épp újévkor nyugtáztam, az elmúlt évben is folytaótdott az amúgy se valami fényes társadalmi életem/emberi kapcsolataim sorvadása. Szép csendben kikopnak mellőlem az emberek, kivéve az a párat, akiket én pattintottam le, mert annyira negatív, lehúzó energiavámpírok (legalábbis velem szemben valamiért sokakból kijön ez, minhta vonzanám őket :D ). Az az érdekes, családon belül többeknek is mondtam, hogy nem kellenek olyan barátok, akik lehúznak, és MINDENKI pénzügyileg értette a lehúzást. :D Pedig nem arról van szó, hanem lelkileg. Viszont nekem legalább vannak kutyáim, nélkülük rosszabbul bírnám, mint így emberek nélkül. Remélem majd neked is úgy alakul az élet, hogy lehessenek bundás családtagjaid újra! :)))) De nehz úgy, hogy nincs közel senki, akivel néha jól kitárgyalhatnád a dolgokat. Kemény. Biztos előbb-utóbb majd változik ez.
VálaszTörlésMost már én is látom ezt :). Szerencsére mindig jó érzés, ha jövök Magyarországra, akkor a régi ismerőseimmel/barátaimmal mindig jó találkozni. Gyakran azt éreztem, szinte olyan, mintha nem is egy (kettő, három, négy) éve váltunk volna el, hanem csak pár napja. Legalábbis én azt érzem :). Sajnos nekem is voltak olyan ismerőseim, akiknek csak addig voltam jó, amíg segítség kellett tőlem. Egyik osztálytársnőm rosszabb dolgokat mesélt: Vannak olyan ismerősei, akik, ha meghallják, hogy a másik hazalátogat hazájába, követelik, hogy vigyen/hozzon nekik bizonyos dolgokat. Ha nemet mond, nem tudja elintézni az illető, mindjárt ő a szemét. Ha meg igen, akkor meg nem fizetik ki. Szóval mindenhol vannak érdekkapcsolatok, sajnos. Szerencsére azért van pár ember, akivel meg tudom beszélni a dolgaimat:). Az pedig biztos, ha lesz egyszer családom, lesznek neki négylábú tagjai is :) :)
VálaszTörlésEz nagyon durva, mihez nincs képe egyeseknek! Csak lesek...
VálaszTörlésMindenhol előfordulnak ilyen emberek...Sajnos... :(
VálaszTörlés