Ma, április 21én túl vagyok a második 21km-en, azaz lefutottam életem
második félmaratonját. Az érzés megismétlődött, a fáradság, illetve az
eufória, öröm keveréke, amik jelenleg bennem vannak. Reggel eléggé
kómásan ébredtem, talán a hirtelen időjárás- változás okozta (tegnap
havazott, ma meg majdnem nyár van...), de közérzetem, fizikumom sem volt
100%. A mai futás Bundangban volt (egyfajta futófesztivál), a Bundang
Central Park-ban, ami egy gyönyörű park. Még nem jártam itt,
szégyen-gyalázat, hiszen Bundangban lakom. Nehezen találtam oda, de
végül meglett! Egy ajusshi-t kérdeztem meg, merre van, aki szintén a
versenyre ment. A bácsi jó fej volt, megmutatta. Közben elmondta, "ő
csak lassú futó", 10km-es távra nevezett. Megtaláltam a sátrat,
rávigyorogtam a túracsoportos haverjaimra, megkaptam az ajándék
hátizsákot (ami nagyon klassznak néz ki, így, becsomagolva. Majd
megvizsgálom később) és a rajtszámomat, amin már tényleg az én nevem
volt (előző futásom során a rajtszámon annak a csajnak volt a neve,
akinek a helyét megvettem)!
Bundang Central Park, ahol a "buli" zajlott, és ahonnan a futás indult... Mert tényleg egyfajta bulihangulat volt, a tradícionális dobosok "zenéltek" vagy épp ajuma music (helyi mulatós rock) szólt.
Tancheon river plussz a virágzó cseresznyefák.
A cél...
Hamarosan összefutottam ismerősökkel. Több emberrel is a Climbing in
Korea túracsoporból! Örültem nekik! Miután bemelegítettünk, rajthoz
álltunk. A helyi dobosok ott is bemutatót tartottak. Ezek után
megtörtént a visszaszámlálás, és hajrá!!!
Az első két kilométert a lezárt utakon tettük meg a városban. Nem tudom, szerintem vicces volt, ahogy fotóztak minket, vigyorogtak ránk a járókelők. Később rákanyarodtunk a folyópartra, és a bicikliúton futottunk. Iszonyat jó volt, a virágzó cseresznyefák árnyékában. Rengeteg önkéntessel "futottunk össze", akik mutatták, merre kell menni, illetve lelkesen biztattak minket "Fájting"-beszólással, kézpacsival, stb. Eléggé "kacskaringós" -"kacifántos" volt az útvonal. Míg múltkor, Jamsil-nál egyértelmű volt, hogy merre kell menni (kiértünk a bicikliútra, aztán szinte nyílegyenesen, csak a Han -folyót kellett követni), itt annyira nem, pl. vártam félúton, hogy meg kell fordulni, de aztán mégsem. Sok volt a "hajtűkanyar"... Csokit-banánt, majd narancsot is osztottak enni bizonyos távonként. Főleg félút után, amikor már sejtették/tudták: fogytán az energiánk, kell a szénhidrát- vagy lötyi -utánpótlás. A szervezők azt mondták, hogy folyadék nem lesz útközben, de mégis kaptunk. Nem mertem egy trikóban elindulni, mivel reggel fáztam. Így a trikóm fölé vettem egy háromnegyedes ujjú felsőt. Gyönyörű, napos idő volt, szerintem 20 fok felett járhatott a hőmérő higanyszála, de gondoltam, kibírom. Az utolsó szakaszon viszont annyira (m)elegem volt, hogy átraktam a trikómra a rajtszámot, a "pulcsit" a nyakamba kötöttem. Sortban-trikóban futottam, április vége felé... Már vártam nagyon ezt az érzést, mikor nem kell annyira felöltözni edzséhez :).
Na és ahogy lelkileg megéltem ezt a futást: Voltak holtpontjaim, már az elején is (a legutóbbinál az első 10-12 km holtpont nélkül lement, 15nél kezdtem érezni, meghalok). Négy kilométernél fordult meg először a fejemben, hogy feladom, de elég gyorsan túllendültem (talán a reggeli kóma még bennem volt). 7km után volt egy forduló, ahol át kellett menni a hídon. Akkor éreztem magam szerintem legjobban, főleg, mikor láttam, rengeteg futó van mögöttem (hehehe)!!! Olyan 8-10 km körül nagyon élveztem az egészet. 12-nél fogytán volt az erőm, és 16-nál ez felerősödött, mikor már a tappancsom is fájt (Jó időzítés, mivel energia utánpótlás volt csokival -banánnal). A kanyarok a vége felé különösen fárasztottak. Ezt a mélypontot is sikerült nagyjából kezelnem, de a legdurvább a cél előtt, 19km-nél jött elő, akkor már majdnem megálltam. Sikítottam szinte az örömtől, mikor megláttam a 20km-jelzőt, a Papa Roach "Last Resort" dala járt az agyamba. Tudom, az egy szomorú dal, de valahogy az ugrott be, talán, mivel utolsó kilométer következett. Aztán annak is örültem, mikor megláttam a célt. Ha az időzítőnek hinni lehet, 1 óra 48 perc volt az időm. De nem pontosan nem tudom, csak annyit, két óránál kevesebb volt, és ha fotó lesz, akkor teszek fel. A célnál bevártam ismerőseimet, akikkel mentünk, átvettük a kaját-érmet. Olyan fáradt voltam/vagyok, hogy nem emberi. Gyorsabban futottam, mint az átlag tempóm, tulajdonképpen ez a "tömeg húzóeffektusa" miatt történhetett. Hogy több, mint négyezer ember vett részt ezen a futáson, és valahogy automatikusan felgyorsultam....
Hazafelé, Tapyeong Market-en vettem némi csípős csirkét ebédre és ho-tteokot "mert megérdemlem" -jelszóval. Emellett egész olcsón kaptam epret! :). Szóval fáradt vagyok, de örülök. 21km-t ismét teljesítettem. Két hét múlva is lesz alkalmam erre. A "fizkai erőpróba"-elméletről már meséltem. Kb. arról szól, hogy a sport, nagyobb túra sokat segít nekem, mondhatni elengedhetetlen a rendes "lelki funkciókhoz" és a koncentrációhoz. Ha nem sportolnék, nem tudnék rendesen koncentrálni a dolgaimra.
Ok, most kaptam az SMS-t. 1 óra 56 perc alatt szaladtam végig. Trükkösen oldották meg az időmérést. Mikor átvettem a rajtszámomat, kaptam hozzá chipet, amit a futócipőn kellett rögzíteni. A rajtvonalnál, útközben, illetve a célnál elhelyeztek érzéskelőket, amik leolvasták az aktuális futási időt. Ezt a chipet vissza kellett adni futás után. Ezek szerint nem szabad hinni a kijelzőnek (höhöh). Ennek is örülök, mivel így is jobb, mint az előző volt. Elég nagy izomlázam van, mint akit összevertek... A rajtszámomat viszont most nem dobtam ki, sőt a leendő futásaim rajtszámait is meg fogom tartani, ezt megfogadtam! :)
Bundang Central Park, ahol a "buli" zajlott, és ahonnan a futás indult... Mert tényleg egyfajta bulihangulat volt, a tradícionális dobosok "zenéltek" vagy épp ajuma music (helyi mulatós rock) szólt.
Az első két kilométert a lezárt utakon tettük meg a városban. Nem tudom, szerintem vicces volt, ahogy fotóztak minket, vigyorogtak ránk a járókelők. Később rákanyarodtunk a folyópartra, és a bicikliúton futottunk. Iszonyat jó volt, a virágzó cseresznyefák árnyékában. Rengeteg önkéntessel "futottunk össze", akik mutatták, merre kell menni, illetve lelkesen biztattak minket "Fájting"-beszólással, kézpacsival, stb. Eléggé "kacskaringós" -"kacifántos" volt az útvonal. Míg múltkor, Jamsil-nál egyértelmű volt, hogy merre kell menni (kiértünk a bicikliútra, aztán szinte nyílegyenesen, csak a Han -folyót kellett követni), itt annyira nem, pl. vártam félúton, hogy meg kell fordulni, de aztán mégsem. Sok volt a "hajtűkanyar"... Csokit-banánt, majd narancsot is osztottak enni bizonyos távonként. Főleg félút után, amikor már sejtették/tudták: fogytán az energiánk, kell a szénhidrát- vagy lötyi -utánpótlás. A szervezők azt mondták, hogy folyadék nem lesz útközben, de mégis kaptunk. Nem mertem egy trikóban elindulni, mivel reggel fáztam. Így a trikóm fölé vettem egy háromnegyedes ujjú felsőt. Gyönyörű, napos idő volt, szerintem 20 fok felett járhatott a hőmérő higanyszála, de gondoltam, kibírom. Az utolsó szakaszon viszont annyira (m)elegem volt, hogy átraktam a trikómra a rajtszámot, a "pulcsit" a nyakamba kötöttem. Sortban-trikóban futottam, április vége felé... Már vártam nagyon ezt az érzést, mikor nem kell annyira felöltözni edzséhez :).
Na és ahogy lelkileg megéltem ezt a futást: Voltak holtpontjaim, már az elején is (a legutóbbinál az első 10-12 km holtpont nélkül lement, 15nél kezdtem érezni, meghalok). Négy kilométernél fordult meg először a fejemben, hogy feladom, de elég gyorsan túllendültem (talán a reggeli kóma még bennem volt). 7km után volt egy forduló, ahol át kellett menni a hídon. Akkor éreztem magam szerintem legjobban, főleg, mikor láttam, rengeteg futó van mögöttem (hehehe)!!! Olyan 8-10 km körül nagyon élveztem az egészet. 12-nél fogytán volt az erőm, és 16-nál ez felerősödött, mikor már a tappancsom is fájt (Jó időzítés, mivel energia utánpótlás volt csokival -banánnal). A kanyarok a vége felé különösen fárasztottak. Ezt a mélypontot is sikerült nagyjából kezelnem, de a legdurvább a cél előtt, 19km-nél jött elő, akkor már majdnem megálltam. Sikítottam szinte az örömtől, mikor megláttam a 20km-jelzőt, a Papa Roach "Last Resort" dala járt az agyamba. Tudom, az egy szomorú dal, de valahogy az ugrott be, talán, mivel utolsó kilométer következett. Aztán annak is örültem, mikor megláttam a célt. Ha az időzítőnek hinni lehet, 1 óra 48 perc volt az időm. De nem pontosan nem tudom, csak annyit, két óránál kevesebb volt, és ha fotó lesz, akkor teszek fel. A célnál bevártam ismerőseimet, akikkel mentünk, átvettük a kaját-érmet. Olyan fáradt voltam/vagyok, hogy nem emberi. Gyorsabban futottam, mint az átlag tempóm, tulajdonképpen ez a "tömeg húzóeffektusa" miatt történhetett. Hogy több, mint négyezer ember vett részt ezen a futáson, és valahogy automatikusan felgyorsultam....
Hazafelé, Tapyeong Market-en vettem némi csípős csirkét ebédre és ho-tteokot "mert megérdemlem" -jelszóval. Emellett egész olcsón kaptam epret! :). Szóval fáradt vagyok, de örülök. 21km-t ismét teljesítettem. Két hét múlva is lesz alkalmam erre. A "fizkai erőpróba"-elméletről már meséltem. Kb. arról szól, hogy a sport, nagyobb túra sokat segít nekem, mondhatni elengedhetetlen a rendes "lelki funkciókhoz" és a koncentrációhoz. Ha nem sportolnék, nem tudnék rendesen koncentrálni a dolgaimra.
Ok, most kaptam az SMS-t. 1 óra 56 perc alatt szaladtam végig. Trükkösen oldották meg az időmérést. Mikor átvettem a rajtszámomat, kaptam hozzá chipet, amit a futócipőn kellett rögzíteni. A rajtvonalnál, útközben, illetve a célnál elhelyeztek érzéskelőket, amik leolvasták az aktuális futási időt. Ezt a chipet vissza kellett adni futás után. Ezek szerint nem szabad hinni a kijelzőnek (höhöh). Ennek is örülök, mivel így is jobb, mint az előző volt. Elég nagy izomlázam van, mint akit összevertek... A rajtszámomat viszont most nem dobtam ki, sőt a leendő futásaim rajtszámait is meg fogom tartani, ezt megfogadtam! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése