Ma egy nagyon szomorú hírre ébredtem. Tegnap, azaz USA-ban ma volt a boston-i maraton. A finishben robbanás történt... Nem tudni, terroristák okozták-e, de gyanakodnak rá. Teljesen ledöbbentem, még reggeli futásom alkalmával sem tudtam kiverni ezeket a gondolatokat. Miért jó bizonyos szélsőséges csoportoknak, hogy ártatlan emberi életeket oltsanak ki, vagy nyomorítsanak meg... Egy politikai vagy épp vallási ellentét miatt?
Néha belegondolok, abba, hogy mennyire rossz lehet azoknak az embereknek, akik eddig sportoltak, most pedig nem tudják folytatni. Én magam is aktívan sportolok, futok-túrázom, és a legsötétebb félelmeim egyike, hogy egyszer lebénulok, hogy nem tudom tovább csinálni. Hogy teljesen más segítségére szorulok. Tudom, sokan boldogulnak így is. Minden tiszteletem azoké az embereké, akik bár mozgássérültek, de szinte teljes életet élnek. Vagy a futóké, akik protézissel is csinálják. Ezt komolyan mondom.
Emellett elgondolkodom azon is, milyen lelki sérülést szenvednek azok az emberek, akik bár nem sérültek meg, de látják a társaik holttestét vagy épp leszakadt végtagjait? Emlékszem, mikor kollégám és én Párizsban tanúi voltunk egy sikeres öngyilkosságnak a mikor metróra vártunk... Nem láttunk sokat, csak azt, hogy egy pasas fekszik a síneken, de megrázó volt. El tudom képzelni, hogy mekkora sokk lehet, hogy közvetlenül lát az ember ilyent. Ellenségeimnek sem kívánom...
Emellett az áldozatok családját is nagyon-nagyon sajnálom. Mekkora törés lehet ez nekik... El tudom képzelni... Főleg, hogy egyik áldozat egy 8 éves gyerek volt...
Komolyan, ezeket a híreket hallván tudom igazán értékelni, hogy ép vagyok és egészséges. Hogy tudom csinálni, amit igazán szeretek (mármint a túrázást- futást). Ilyen hírek után tudatosul bennem ez (meg ha az ember szerencsésen megúszik egy balesetet, amiben akár maradandó sérülést szenvedhetett volna). Annyira törékeny az emberi élet/egészség, hogy az hihetetlen. Egy óvatlan pillanat, vagy épp annak töredéke ketté törheti ezt. Szomorú...
Néha belegondolok, abba, hogy mennyire rossz lehet azoknak az embereknek, akik eddig sportoltak, most pedig nem tudják folytatni. Én magam is aktívan sportolok, futok-túrázom, és a legsötétebb félelmeim egyike, hogy egyszer lebénulok, hogy nem tudom tovább csinálni. Hogy teljesen más segítségére szorulok. Tudom, sokan boldogulnak így is. Minden tiszteletem azoké az embereké, akik bár mozgássérültek, de szinte teljes életet élnek. Vagy a futóké, akik protézissel is csinálják. Ezt komolyan mondom.
Emellett elgondolkodom azon is, milyen lelki sérülést szenvednek azok az emberek, akik bár nem sérültek meg, de látják a társaik holttestét vagy épp leszakadt végtagjait? Emlékszem, mikor kollégám és én Párizsban tanúi voltunk egy sikeres öngyilkosságnak a mikor metróra vártunk... Nem láttunk sokat, csak azt, hogy egy pasas fekszik a síneken, de megrázó volt. El tudom képzelni, hogy mekkora sokk lehet, hogy közvetlenül lát az ember ilyent. Ellenségeimnek sem kívánom...
Emellett az áldozatok családját is nagyon-nagyon sajnálom. Mekkora törés lehet ez nekik... El tudom képzelni... Főleg, hogy egyik áldozat egy 8 éves gyerek volt...
Komolyan, ezeket a híreket hallván tudom igazán értékelni, hogy ép vagyok és egészséges. Hogy tudom csinálni, amit igazán szeretek (mármint a túrázást- futást). Ilyen hírek után tudatosul bennem ez (meg ha az ember szerencsésen megúszik egy balesetet, amiben akár maradandó sérülést szenvedhetett volna). Annyira törékeny az emberi élet/egészség, hogy az hihetetlen. Egy óvatlan pillanat, vagy épp annak töredéke ketté törheti ezt. Szomorú...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése