Tegnap, reggel 9 körül történt egy súlyos tragédia: Jindo- szigethez közel elsüllyed a Jeju-ról Incheonba menő komp. 475 utasa volt, köztük sok diák (osztálykirándulás). Ebből a BBC (tegnapi) szerint 179 embert mentettek meg, a koreai kormány 368-at mondott először, de ez egy hiba miatt volt. Legalább 290 embert keresnek. Egyelőre 7 (?) emberről tudni, hogy életét veszítette, és 55 ember sérült meg. Egyelőre nem tudni, kinek a hibájából történt az incidens.
A szülők Jindo-n várják a kikötőben a híreket, hiszen nem még tudni, gyerekeik életben vannak-e... Jindo-n, ahol alig három hete, mikor ott jártam, a nevetésé, bulizásé volt a főszerep, az évente megrendezett fesztivál végett. Nem tudván (honnan is sejthettük volna?), hogy hamarosan a félelem és a szomorúság veszi át itt a szerepet. Mivel hirtelen egy tragédia színhelye lett a sziget. Olvastam, hogy voltak gyerekek, akik egyfajta "légzsákba" szorultak, és küldtek SMS-t a szüleiknek, hogy életben vannak (és várják a mentést). Vagy pedig az utolsó (?) SMS-t írták a családtagjaiknak, rokonaiknak, hogy mennyire szeretik őket. Szerencsére több ilyen gyereket megmentettek. Ennek ellenére rengeteg szülő várja, hogy hírt kapjon. Át tudom érezni a félelmet, bizonytalanságot, amit a szülők éreznek. Át tudom érezni, hiszen én is távol élek a családomtól, már évek óta, és ebben is van egy csomó bizonytalanság (Örülök, hogy elengedtek, megbíznak bennem, bár tudom, aggódnak). Szinte átérzem a félelmet, bizonytalanságot, tehetetlenséget, ami lebénítja az embert. Főleg azt, amikor egyik szülő azt mondja: "Bár tudnék búvárkodni, odamennék hogy megmentsem a lányomat". Valaki kétségbeesettségében egyik politikust dobta meg vizes palackkal. Sokan a kormányt okolják az egészért. A tragédia olyan dolog, amikor az ember önmagát vádolja, vagy épp bűnbakokat keres. Ilyenkor ez egy "normális" (?) magatartás. A komp kapitányát is kihallgatja a rendőrség. Akár hibázott, akár nem, az egész életét végig fogja kísérni a bűntudat. Láttam a Titanic-ot, kiskamasz voltam, amikor a mozikba került, emlékszem arra a jelenetre, mikor a Titanic tervezője "együtt akart halni" a "művével", bűntudata volt, hogy nem épített elég erős hajót. Ha az ember része ennek a dolognak, akkor közvetve érez bűntudatot.
Egyes feltételezések szerint a komp egy tenger alatti sziklának ütközhetett, míg mások beszámoltak valami robbanás-ütődésről, körülmények egyelőre tisztázatlanok. Nagyon gyorsan és hirtelen történt az egész dolog, ez is gátolta a menekülést. A hajó ráadásul olyan pozícióban van, ami nehezíti a mentést, és sok ember szorult be, "akadt el", a beszivárgó víz miatt.
Folynak a mentések
Este: Egyelőre nincsenek újabb túlélők, az áldozatok száma 9 a legfrissebb (?) hírek szerint. Fogy az idő, egyben az esély is, hogy élve előkerüljenek az emberek. Fogy az idő. A víz hideg, kihűlést okozhat, ha az ember tartósan van benne. Az oxigén is fogy. A komp pozíciója pedig nehezíti a további mentést. Ha valaki kiszabadul, akkor pedig ott vannak a tengeri ragadozók is. Szóval az idő véges, a leggonoszabb faktor az egészben. Egyet tudok mondani, még van remény, és remélem, megmentenek minél több embert. Őszintén remélem, sikerülni fog, ha máshogy nem, valami isteni csoda révén.
1993-ban történt hasonló tragédia, aminek majdnem 300 halálos áldozata lett.
Ilyenkor az ember, ha 1-1 pillanatra is, de megijed: "Mi van, ha én is ott lettem volna?". Tudom, önző gondolat, de valamennyire jogos, és ilyenkor hálát szoktunk adni Istennek, Buddhának, az Anyatermészetnek, vagy akármelyik istenségnek (ki, mibe hisz), hogy nem volt a fedélzeten (vagy épp valamelyik hozzátartozója, barátai, ismerősei nem voltak ott). Ha a jó érzésű ember ilyenről hall/ilyent lát, akkor mintha jobban megbecsüli azokat az egyéneket, akiket szeret/kedvel, hiszen eddig természetesnek érezte annak jelenlétét, nem hitte, hogy elveszítheti őket. Vagy nem akart erre gondolni sem. Ilyenkor az apróbb bosszúságok, konfliktusok elhalványulnak. Jól emlékszem egyik gimis/egyetemista kedvenc könyvemre, Szabó Magdától az Abigélre, abban is volt ilyen szituáció. Amikor a főszereplő kamaszlány nem tudott eleinte beilleszkedni a vallási iskolába (meg tudom érteni, mivel eddig nem olyanba járt), és már első nap magára haragította az osztályt. Bár később érezhető volt, hogy a lányok csak dacból nem békülnek ki vele "azért sem" -alapon. De a légiriadó (próbariadó volt) során a lányok érezték, bármikor jöhet az igazi bombázás, meghalhatnak, elveszthetik a hozzátartozójukat, és ők piti dolgok miatt veszekednek, haragot tartanak, és az óvóhelyen megtörtént a kibékülés. Tudom, ez csak regény, de a valós életben is megeshet. Legalábbis szerintem.
Ma mondta egyik csaj, ebéd közben: "Jeju-ra el akartam menni, és jött ez a dolog, elment tőle a kedvem". Ez nagyon ostoba hozzáállás. A szokásos érvek ilyenkor, amiket mondani szoktam, és jogosan: Az ember, ha fél a tragédiáktól, akkor maradjon a négy fal között, ne is menjen ki az utcára, mivel megtámadhatják, megerőszakolhatják, eleshet, megsérülhet, elütheti az autó, vagy egyebek... Én pl. nyugodtan föl fogok ülni a kompra a közelgő hosszú hétvégén és elmegyek Jeju-ra. Május utolsó hétvégéjén meg ismét nyugodt lélekkel felszállok az Ulleungdo felé menő kompra. Nem szabad úgy élni, hogy folyamatosan rettegni a tragédiáktól. Most volt a malajziai repülő tragédiája is, akkor most ne menjek haza, mert tuti lezuhan a gép? Akármilyen szomorú, akármennyire is bennünk van a félsz ("és ha velem is meg fog történni később ugyanez?), nem szabad erre gondolni sem... Valahol egyszer olvastam, a félelem vonzza a negatív dolgokat. Kicsit hiszek a spirituális dolgokban, el tudom képzelni.
A szülők Jindo-n várják a kikötőben a híreket, hiszen nem még tudni, gyerekeik életben vannak-e... Jindo-n, ahol alig három hete, mikor ott jártam, a nevetésé, bulizásé volt a főszerep, az évente megrendezett fesztivál végett. Nem tudván (honnan is sejthettük volna?), hogy hamarosan a félelem és a szomorúság veszi át itt a szerepet. Mivel hirtelen egy tragédia színhelye lett a sziget. Olvastam, hogy voltak gyerekek, akik egyfajta "légzsákba" szorultak, és küldtek SMS-t a szüleiknek, hogy életben vannak (és várják a mentést). Vagy pedig az utolsó (?) SMS-t írták a családtagjaiknak, rokonaiknak, hogy mennyire szeretik őket. Szerencsére több ilyen gyereket megmentettek. Ennek ellenére rengeteg szülő várja, hogy hírt kapjon. Át tudom érezni a félelmet, bizonytalanságot, amit a szülők éreznek. Át tudom érezni, hiszen én is távol élek a családomtól, már évek óta, és ebben is van egy csomó bizonytalanság (Örülök, hogy elengedtek, megbíznak bennem, bár tudom, aggódnak). Szinte átérzem a félelmet, bizonytalanságot, tehetetlenséget, ami lebénítja az embert. Főleg azt, amikor egyik szülő azt mondja: "Bár tudnék búvárkodni, odamennék hogy megmentsem a lányomat". Valaki kétségbeesettségében egyik politikust dobta meg vizes palackkal. Sokan a kormányt okolják az egészért. A tragédia olyan dolog, amikor az ember önmagát vádolja, vagy épp bűnbakokat keres. Ilyenkor ez egy "normális" (?) magatartás. A komp kapitányát is kihallgatja a rendőrség. Akár hibázott, akár nem, az egész életét végig fogja kísérni a bűntudat. Láttam a Titanic-ot, kiskamasz voltam, amikor a mozikba került, emlékszem arra a jelenetre, mikor a Titanic tervezője "együtt akart halni" a "művével", bűntudata volt, hogy nem épített elég erős hajót. Ha az ember része ennek a dolognak, akkor közvetve érez bűntudatot.
Egyes feltételezések szerint a komp egy tenger alatti sziklának ütközhetett, míg mások beszámoltak valami robbanás-ütődésről, körülmények egyelőre tisztázatlanok. Nagyon gyorsan és hirtelen történt az egész dolog, ez is gátolta a menekülést. A hajó ráadásul olyan pozícióban van, ami nehezíti a mentést, és sok ember szorult be, "akadt el", a beszivárgó víz miatt.
Folynak a mentések
1993-ban történt hasonló tragédia, aminek majdnem 300 halálos áldozata lett.
Ilyenkor az ember, ha 1-1 pillanatra is, de megijed: "Mi van, ha én is ott lettem volna?". Tudom, önző gondolat, de valamennyire jogos, és ilyenkor hálát szoktunk adni Istennek, Buddhának, az Anyatermészetnek, vagy akármelyik istenségnek (ki, mibe hisz), hogy nem volt a fedélzeten (vagy épp valamelyik hozzátartozója, barátai, ismerősei nem voltak ott). Ha a jó érzésű ember ilyenről hall/ilyent lát, akkor mintha jobban megbecsüli azokat az egyéneket, akiket szeret/kedvel, hiszen eddig természetesnek érezte annak jelenlétét, nem hitte, hogy elveszítheti őket. Vagy nem akart erre gondolni sem. Ilyenkor az apróbb bosszúságok, konfliktusok elhalványulnak. Jól emlékszem egyik gimis/egyetemista kedvenc könyvemre, Szabó Magdától az Abigélre, abban is volt ilyen szituáció. Amikor a főszereplő kamaszlány nem tudott eleinte beilleszkedni a vallási iskolába (meg tudom érteni, mivel eddig nem olyanba járt), és már első nap magára haragította az osztályt. Bár később érezhető volt, hogy a lányok csak dacból nem békülnek ki vele "azért sem" -alapon. De a légiriadó (próbariadó volt) során a lányok érezték, bármikor jöhet az igazi bombázás, meghalhatnak, elveszthetik a hozzátartozójukat, és ők piti dolgok miatt veszekednek, haragot tartanak, és az óvóhelyen megtörtént a kibékülés. Tudom, ez csak regény, de a valós életben is megeshet. Legalábbis szerintem.
Ma mondta egyik csaj, ebéd közben: "Jeju-ra el akartam menni, és jött ez a dolog, elment tőle a kedvem". Ez nagyon ostoba hozzáállás. A szokásos érvek ilyenkor, amiket mondani szoktam, és jogosan: Az ember, ha fél a tragédiáktól, akkor maradjon a négy fal között, ne is menjen ki az utcára, mivel megtámadhatják, megerőszakolhatják, eleshet, megsérülhet, elütheti az autó, vagy egyebek... Én pl. nyugodtan föl fogok ülni a kompra a közelgő hosszú hétvégén és elmegyek Jeju-ra. Május utolsó hétvégéjén meg ismét nyugodt lélekkel felszállok az Ulleungdo felé menő kompra. Nem szabad úgy élni, hogy folyamatosan rettegni a tragédiáktól. Most volt a malajziai repülő tragédiája is, akkor most ne menjek haza, mert tuti lezuhan a gép? Akármilyen szomorú, akármennyire is bennünk van a félsz ("és ha velem is meg fog történni később ugyanez?), nem szabad erre gondolni sem... Valahol egyszer olvastam, a félelem vonzza a negatív dolgokat. Kicsit hiszek a spirituális dolgokban, el tudom képzelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése