...

Próbálom ezt észbe tartani...

Szóval most már hivatalos a dolog, csak még a szerződésére várok. De ott voltam a fölvettek listáján, és már az egyetem honlapján is regisztrálva vagyok, mint tanár. Tudom, nem lesz könnyű az új helyzet. Nagy felelősség az egész, nemcsak nekem, Főnököm számára is, hiszen ő is együtt akart velem dolgozni a továbbiakban. Számomra is, mivel nemcsak kutatóként, hanem tanárként is helyt kell állnom most. Nem durva, mivel szemeszterenként egy -egy kurzust kell csak tartani. Már mondtam is, következő félévben mit akarok tanítani (kérdezték). Ami teljesen más, mint mikor egy gyakorlatot vezettük egyik proffal közösen, mivel azt nem egyedül csináltam. Több munkámat elküldtem publikációra az elmúlt hetekben, remélem, elfogadják őket. Legalább három-négy cikket szeretnék írni, befejezni és elküldeni júliusig. Emellett szakmailag is esélyem lesz majd újabb (reméljük "ütőképes") munkákat kihozni. Próbálok bizakodni, de teli vagyok kétséggel. Egyedül nagyon nehéz lesz... Irigykedem azokra, akiknek van társuk, vagy legalább a honfitársaik ott vannak, mivel tudják egymást segíteni. Ha nem sportoltam volna, nem hiszem, hogy végigcsináltam volna a PhD-t.

 Annak örülök, hogy a feltételeket lejjebb vitték kicsivel. Így is sok cikket (pályázatot) kell majd írnom, de legalább nem lesz bennem a gyomorgörcs (legalábbis nem lesz olyan nagy). Tudom, nem lesz gyerekjáték, de azért nem is lesz egy kamikaze menet :).

Próbálom azért továbbra is jól érezni magam, az íratlan szabályokat pedig kerülni. Nem félbe hagyni a saját dolgaimat, ha mások füttyentenek. Nem akarok "terézanyut" játszani, csakis mert félek, hogy valaki önzőnek hív. Barátaim viszont számíthatnak rám, ha tudok, akkor segítek. De sajnos néha úgy érzem, a túlzott segítőkészség nem túl jó dolog, mivel gyakran nem várhatjuk/nem kapjuk vissza a másiktól ugyanezt. Durva, de néha azt érzem, nem érdemes jó fejnek lenni, mivel az emberek csak visszaélnek vele. Nem akarok "kiégni", megkeseredett, besavanyodott ember lenni. Az, hogy az ember elégedetlen önmagával, előfordul, hiszen valamennyire mindenki az. De ennek nem szabad egyelőnek lenni az önutálattal. Ezt próbálom mondogatni 1-1 rossz pillanatban... Szeretnék kicsit több önbizalmat. Tudom, hogy csak rajtam múlik, próbálok úgy élni, olyan dolgokat csinálni, amik segítenek benne. Viszont remélem: nem fogok elbizakodni...

Amúgy a hétvégi félmaratonon elvileg ginzeng-lötyit nyertem. Pedig biztos voltam az almában... De mindegy, el fog fogyni ez is, vagy megiszom, vagy hazaviszem nyáron a családnak :) :).