Szelídgesztenye és egyebek

Nem vártam a szombati naptól sokat, meg kell mondanom őszintén. Gyakran előfordul olyan manapság (és régen is előfordult ilyen), hogy épphogy rábeszélem magam egy kirándulásra, programra, és végül nagyon jól érzem magam, nem bánom meg, hogy nem mondtam le.

Reggel, a futás után felöltöztem, az új, kissé népies beütésű felsőmet vettem föl, de betettem a tarisznyámba egy kevésbé féltős váltáspólót is. Kicsit hideg szél fújt, de nem volt vészes. Sétáltam a templom fele. Még nem volt ott senki, de hamarosan jött May. Együtt mentünk föl rendezkedni, az orinteációra készültünk. Hamarosan szállingóztak a többiek. A programot nézvén láttam, az népies blúzra csak délután lesz szükségem, így átöltöztem. Miután mindenki bemutatkozott, buszba ültünk. Az első állomás a Pizza Hut volt, ahol ebédeltünk. Az egész szintet lefoglalták, lufival dekorálták, voltak, akik énekelve-tapsolva üdvözölték az érkezőket. Nevetve telepedtem le Ahmeddel, Solával és Carlosékkal, hamarosan hozták ki a pizzát. Ráadásul félig-meddig "all you can eat" stílusú volt a kajálda. Ugyanis a salátabár is rendelekésünkre állt tehát a pizza mellé annyi salátát, gyümölcsöt, meg egyéb más dolgot ehettünk, amennyi belénk fért.
Mégpedig enni jó! :) :)

 Most ettem életemben először maracuyát, nem volt rossz, kissé savanykás.

  Mellesleg egy licsihez hasonló kínai gyümölcsöt a rambutánt is megkóstoltuk (jól fogyott :)) Annyiban különbözik a licsitől, hogy "szörösebb" a héja, és sárga  a magja (licsié barna). Íze hasonló. Azt furcsának találtam, hogy a gyümölcsöket lefagyasztották. Mondjuk érthető, mivel trópusi gyümik, és könnyen megromolnak.

Miután mindenki pukkadásig ette magát, indultunk Nayangju-ba, ami a templomtól kb. félróányira volt. A pavilon, ahová mentünk, egy turistaház-szerűség volt az erdőben. Kellemes hely, ahol élveztem a nyugalmat, sajnáltam, hogy nem aludtunk ott.
Miután kidekoráltuk az "közös helyiséget", felpumpáltuk a léggömböket, elsétáltunk szelídgesztenyét keresni. Bár sokan rájöttek, érnek az értékes magok, de azért nekünk is jutott bőven :)
A lufik :), Csaltunk, ugyanis ezek nem héliumosak, csak föl vannak ragasztva. 

 Az erdőben örülünk a gesztenyének :). (A térdzoknit azért vettem föl, mivel a "cipőlevevős" volt a közös helyiség, és egy szál harisnyában fázott a tappancsom. Haverok között meg annyira nem zavaró az ilyenfajta öltözködési baki)

 A zsákmány!! Vacsoránál, a hús mellé megsütöttük egy részét. Koreában, magyar hazámhoz hasonlóan, nagyon népszerű a szelídgesztenye, főleg megsütve. (Apu gyakran ugrat, milyen szörnyűséget eszem idekinn. Ennek viszont örülne:).)

 

Ezután elkezdtünk játszani. Először egy WC papírt adtak körbe, amiről le kellett venni tetszőleges mennyiséget. ("Papírhiány lesz, vegyetek la annyit, amennyi biztos kell, ha elkap a szükség") Aztán ahány kockát vettünk le, annyi mondatot kellett mondani magunkról. Majd pár embernek bekötötték a szemét. Állathangokat kellett utánozni, és megtalálni egymás párját. Sokat röhögtünk, ezt élveztem. :)

Ezután ricecake gyúrás került sorra  a szabadban.
Az "kunyhó". Velünk. 

 Ricecake gyúrás. Ennek csak a fantázia szabott határt. Van egy olyan legenda, aki nem tud szép töltött ricecake-t (songpyeon, 송편), annak a lányai csúnyák lesznek.Eredetileg félhold alakú ez a süti, amibe mindenféle magokat, és porrá tört gesztenyét tesznek.
Nem hiszek ebben a legendában. Mindenesetre bocsánatot szeretnék kérni leendő lányaimtól, amiért nehezen ment a félhold alakú songpyeon gyártása. Viszont legszebb öröm a káröröm: Más sem törekedett erre! Keletkeztek mindenféle formák: gömb, kocka, súlyzó, szív, vagy csillag...

Ezután jött a társasozás (a "ki nevet a végén" helyi verziója), kicsit ez holtpont volt, nem volt hozzá kedvem. Végül rámragadt a többiek lelkesedése, és még nyertünk is, pedig az elején veszítésre álltunk. Hát, teljesen szerencse függvénye ez a játék, ismételten megállapítottam!
Ezután jött a kultúra- bemutató, amiben a külföldi emberek a saját hazájukról beszéltek. Mindenki nagyon jó volt szerintem. Izgultam kicsit, de örültem, hogy elmondhatom. De szerintem mindenki így volt vele.  Népiesebb, "helyi" ruhát csak én vettem, illetve az egyik kínai osztytársnőm. Illetve a lelkészünk, Yunho viselt zöld koreai népviseletet, amiben úgy nézett ki, mint egy erdész. Tényleg csak a kalap és a vizsla hiányzott :).
A felsőm láttán azt hitték táncolni fogok... Már leírtam, miért nem lehet... :(

Közben készült a vacsora, ami samgyopsal volt kimcsivel, rizzsel.

 Persze, a bolondozás az ment vacsi közben is!!! :)

Csak a vége fele, az ájtatoskodást, meg  a közös imádkozást (Isten bocsássa meg nekem ezeket a gondolatokat) kicsit időhúzásnak éreztem. Már besötétedett, hűlt az idő, illetve fáradtak voltunk. Protestáns révén nem szeretem ezt a túlzott ájtatosságot, az őrült hangos imádkozást, mesterkéltenek, művienk és fölöslegesnek érzem. Szerintem Isten sem akarja, hogy megalázkodjunk előtte. Mert a koreaiaknál néha ezt érzem istentiszteleten, hogy úgy viselkednek, mintha megalázkodnának Isten előtt. Főleg, hogy sok Koreában a divatkeresztény (itt nem a gyükelezetről beszélek, hanem általánosságban)...

 Indultunk vissza, fél órán belül ott voltunk a templomnál. a kínai lányokkal, épp azon "vitatkoztunk", taxival vagy busszal menjünk-e haza, (este 10 révén) mikor jöttek a többiek, akik kocsival voltak, felajánlották, hazavisznek minket. Köszönet érte! :).

Szóval egy-két pillanatnyi holtpontot leszámítva jól éreztem magam. Örültem, hogy összehozták ezt a rendezvényt, a templom falain kívül. Sokkal jobb volt, mint a tavalyi, társaság is nagyon oldott, felszadult volt. :)