Szitu

Szombat, kora délután. Délelőtt a dolgaimat csináltam, de a többiek zavartak. Nincs net a laborban, így nem tudtam zenét hallgatni, ami fontos lenne. Emiatt visszajöttem a koleszba. Szobatársam az ágyban tesped, a kütyüjét nyomkodja, szörcsög egy undorítót. De legalább nem állandóan, de elég ez is... A laborban az emberek folyamatosan csinálják.... Jó lett lett volna Ganghwa-do-ra menni bringázni. De kell egy kicsit pihenni. Reggel teljesen kimerült voltam, reggel is csak kocogtam egy lazát. Nem esett jól. Holnap már talán 30km körül fogok ilyenkor járni... Négy és fél órával már boldog leszek...
 De már annak is örülni fogok, ha egyáltalán sikeról leszaladnom a maratont. Néha elgondolkodom, mi motivált erre az őrültségre. Mióta tagja vagyok a futóklubnak, megismertem egy rokonszenves, inspiráló társaságot. Rájöttem, milyen jó, ha futóversenyek során biztatjuk egymást. Az is meglepett márciusban, hogy a felet sikerrel leszaladtam. Hála (részben) annak az embernek is, akit majdnem kiröhögtem alig egy héttel az első felesem előtt :), mikor célzott rá, hogy meg kéne próbálnom  (azóta a teljessel szekál folyton...). Tévedés, nem azért teszem, hogy megfeleljek barátaimnak... Azt is megjegyzem, hogy több, hasonló szinten álló embernek sikerült, mint ahol én vagyok most. Ne találgassunk... Holnap kiderül majd! :).
Mégis elmentem kicsit kocogni, most jobban esett. Utálom, hogy ebben a szép időben most otthon ragadtam... A szobatársam is itt gubbaszt. Durva, délután egykor kelt... Azaz nekem durva az ilyen... Tökjó lenne most egyedül lenni. Fizikailag. De sem a koleszban, sem a laborban nincs erre esély. Jelenleg ebben a "emberek jelenléte is idegesít" -állapotban vagyok. Talán a disszertáció írása meg egyéb dolgok hozták ki belőlem...