Egyik haverom (aki szintén külföldi diák idekinn) küldte ezt a linket. Arról szól, hogy két indonéz csaj, akik szintén Koreában tanultak, nem kaphatta meg a diplomáját (Master Degree, Engineering, egyik vidéki egyetemen ). 30 perccel a diplomaosztó előtt felhívták őket az intézetük irodájából, hogy nem kaphatják meg a papírjukat, mivel a főnökük-aki épp külföldön volt - személyesen akart valamit velük csinálni (pontosan nem értettem, mit, ahogy kivettem, ok nélkül magánál akarta tartani). Állítólag mindkét diák teljesítette a diplomázáshoz szükséges követelményt, rajta voltak a végzősök listáján. Amikor meg hazatért a főnökük, letámadta őket (elég alpári stílusban, leállatozta őket...), és mondta, hogy "törli" a végzettségüket. A lányok lekamerázták ezt a fenyegetőzést (az albérletükben történt). Állítólag a két év alatt végig eléggé megalázó módon viselkedett a pasas velük... szegényeknek most két évük elment, gondolom, megdolgoztak a fokozatért. Nem tudom, mennyi igaz a sztoriból, de a pasas magát minősíti, ezzel a stílussal...
Nem tudok erre mit mondani. Egyrészt ott van a rasszizmus kérdése (néha indiaiaknál, pakisztániaknál kínaiaknál vagy egyéb más ázsiai népcsoportnál előjön. Én inkább a xenofóbiát tapasztaltam...), amit elítélek,abban az esetben, ha az illető nem adott rá okot. A nőkérdés a másik probléma, néha olyasféle
negatív diszkriminációról is hallottam...
De ami a lényeg: ha az ember külföldre megy (mint a legtöbb "járatlan út"), elég sok rizikóval jár. Kétélű penge, ahogy mondani szokás, hiszen nem ismerjük a körülményeket, kinti életet. Könyvből pedig ezt nem lehet megtanulni. Hiába olvasol-hallasz sokat az adott országról, az igazi szembesülés akkor ér, ha személyesen tapasztalod meg a dolgokat. Én ezzel tisztában voltam, már akkor is, mikor 2010 január 4-én felszálltam először az ide tartó gépre. Bizakodtam, de izgultam is. Szerencsére Főnököm rendes és emberséges, de ugyanakkor kifoghattam volna ennek ellenkezőjét is. Hallottam pár rémhírt az itteni barátaimtól-ismerőseimtől (részletekbe nem megyek bele), ha nem is akkora visszaélést, mint az indonéz csajok esetén...
Nem mondom, hogy "zöld a fű, kék az ég", mivel nekem is megvannak a problémáim, hiszen naponta szembesülök a kulturális különbségekkel. Szerencsére a környezetem tisztában van ezzel, és nem is várja el, hogy 100% -osan az itteni normák szerint éljek. Viszont én magam is elcsodálkoztam, mivel otthon nem voltam túl "adaptív", mégis "túléltem". Hatalmas alkalmazkodás kell a külföldi léthez, legyen az kaja (úgy jöttem ki, hogy nem szerettem a csípős dolgokat, most meg simán megeszem őket), időjárás (jujj, utálom a monszunt!!), nyelv (meg kellett tanulnom angolul "létezni") többek között. Persze igyekeztem/igyekszem úgy alakítani a dolgaimat, hogyha már kinn vagyok, érezzem is jól magam. Viszont több diákról hallottam, akik nem bírták a "változást", és inkább hazamentek. Vagy épp kifogtak egy nem megfelelő sulit, munkahelyet. Én nem bántam meg, hogy eljöttem Magyarországról, remélem, ez nem fog változni ezután sem :).
Nem tudok erre mit mondani. Egyrészt ott van a rasszizmus kérdése (néha indiaiaknál, pakisztániaknál kínaiaknál vagy egyéb más ázsiai népcsoportnál előjön. Én inkább a xenofóbiát tapasztaltam...), amit elítélek,abban az esetben, ha az illető nem adott rá okot. A nőkérdés a másik probléma, néha olyasféle
negatív diszkriminációról is hallottam...
De ami a lényeg: ha az ember külföldre megy (mint a legtöbb "járatlan út"), elég sok rizikóval jár. Kétélű penge, ahogy mondani szokás, hiszen nem ismerjük a körülményeket, kinti életet. Könyvből pedig ezt nem lehet megtanulni. Hiába olvasol-hallasz sokat az adott országról, az igazi szembesülés akkor ér, ha személyesen tapasztalod meg a dolgokat. Én ezzel tisztában voltam, már akkor is, mikor 2010 január 4-én felszálltam először az ide tartó gépre. Bizakodtam, de izgultam is. Szerencsére Főnököm rendes és emberséges, de ugyanakkor kifoghattam volna ennek ellenkezőjét is. Hallottam pár rémhírt az itteni barátaimtól-ismerőseimtől (részletekbe nem megyek bele), ha nem is akkora visszaélést, mint az indonéz csajok esetén...
Nem mondom, hogy "zöld a fű, kék az ég", mivel nekem is megvannak a problémáim, hiszen naponta szembesülök a kulturális különbségekkel. Szerencsére a környezetem tisztában van ezzel, és nem is várja el, hogy 100% -osan az itteni normák szerint éljek. Viszont én magam is elcsodálkoztam, mivel otthon nem voltam túl "adaptív", mégis "túléltem". Hatalmas alkalmazkodás kell a külföldi léthez, legyen az kaja (úgy jöttem ki, hogy nem szerettem a csípős dolgokat, most meg simán megeszem őket), időjárás (jujj, utálom a monszunt!!), nyelv (meg kellett tanulnom angolul "létezni") többek között. Persze igyekeztem/igyekszem úgy alakítani a dolgaimat, hogyha már kinn vagyok, érezzem is jól magam. Viszont több diákról hallottam, akik nem bírták a "változást", és inkább hazamentek. Vagy épp kifogtak egy nem megfelelő sulit, munkahelyet. Én nem bántam meg, hogy eljöttem Magyarországról, remélem, ez nem fog változni ezután sem :).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése