Néha elgondolkodom. Lassan 15 éve, hogy futok. Hetedikes kiskamasz voltam, amikor kezdtem, 2-300 méterekkel, naponta többször. Az előtte lévő időszakokban komolyan mindig fújoltam, ha futni kellett tornaórán (talajtornára még inkább, bár arra még most is :) :) ). Aztán elkezdtem., jött egy kattanás. Gyorsan megszerettem a mozgást. Szerintem az motivált, hogy egyre többet bírok egyhuzamban, és büszke voltam magamra. Családom gyorsan elfogadta ezen "őrültségemet" (annak ellenére, hogy az "olvasás rovására ment", bár szerintem nem, sokat olvastam mellette is. Emellett jegyeimet sem rontottam le, tehát a tanulást sem befolyásolta), és megértették, nem akarok dagi, csúfolható tini lenni. Sőt, már ezerszer elmondtam: féltem a Cooper-teszttől, 12 perc futás akkoriban még misztikumnak tűnt számomra (nem röhögni, akkoriban 5 perctől kifulladtam!!!). Emellett szerettem enni (mivel enni jó), de nem voltam sajnos ez a "bármit zabálhatok, úgysem látszik rajtam"-alkat. Éhezni nem tudtam, és nem is szabad, mivel attól csak lelassul az anyagcsere. Bár kezdtem arra is odafigyelni, mit, mikor és mennyit eszem, ez is hozzátartozott a dologhoz.
Szóval egy éven belül már 8-10 km-t képes voltam lemenni, és gimiben sem hagytam abba. Szerencsére stabil a térdem, nem volt eddig sok sérülésem. A legemlékezetesebbek: egy térd- (első gimit így kezdtem, nagyon s**r volt), egy bokahúzódásom (első gimi után, ez is fúj), illetve egyszer a talpamban meghúzódott valami ínszalag (harmadik gimi, elég s**r volt ez is). De szerencsére ezek sem voltak ürügyek, hogy ellustuljak, miután felépültem, gyorsan visszarázódtam az eredeti kerékvágásba. Egyetem alatt lecsökkent a mozgásigényem, napi 5-6km megvolt. Volt, hogy egyik évfolyamtársammal lefutottunk 15km-t durván poénból. Legalábbis szerinte annyi volt. Kirepültem a családi fészekből, felköltöztem Pestre. Új élet, albi, később kolesz, folyton rohanás órákra, északiból a déli tömbbe és fordítva (Aki ELTE TTK-n tanult, tuti tudja, miről beszélek...), nem volt igény többre. Emellett elkezdtem túrázni is, azt is nagyon megszerettem (emellett új embereket ismertem meg, ez sem utolsó szempont). De azért kitartottam. Aztán kijöttem Szöulba. A sportpálya volt az első dolog, aminek örültem, mikor megérkeztem :). Naponta rámentem, hamarosan kétszer is, egész napos laborban ülés után jól esett. Harmadik évemben, hazautam során gyakran jártam a Margit-szigetre futni, napi 10km-t lekocogtam, míg Pesten tartózkodtam. Magam sem hittem. Azonban inkább túráztam az ázsiai életem elején, rengeteget túráztam/túrázom, mivel azt is imádom!
Utolsó éves doktorandusz lettem, mikor motoszkálni kezdett bennem a kisördög, hogy meg kellene próbálni a félmaratont. Elindultam az első megmérettetésen, és hihetetlen volt, de megcsináltam. Azóta az első nagy futást jó sok nagy futás követte. Tagja vagyok a helyi, nemzetközi futóklubnak, elég biztató közösségről van szó, ezáltal kaptam pár biztatást a maratonra. Most októberben sikerült, decemberben ismét. Márciusban tervezem a következőt. A sport életem szerves része lett. Hiányzik, ha épp nem tudom csinálni, ha 2 nap kimarad, már nagyon nehéz. Jó érzés, hogy képes vagyok rá, hogy le tudom szaladni a teljes maratont. Emellett azért is jó, mivel ehetek rendesen, nincs bűntudatom, ha csokit/fagylaltot eszem (reggelire szoktam), vagy a munkahelyi pizzázás miatt (néha előfordul).
Egyszer olvastam, hogy nehéz elkülöníteni, hogy a túlsúlyt genetika, vagy életmód okozza-e. Persze, vannak szerencsés emberek, akik bármennyit esznek, vékonyak maradnak (utálom az ilyeneket, folyamatosan ezzel csesztetem az ilyen barátaimat...). Viszont a mozgás segít felpörgetni az anyagcserét. Remélem, ha egyszer gyerekem lesz, ő is pozitív példaként fogja felfogni, hogy futok, és ő is szeretni fogja a sportokat :) :)
Most viszont 3 hét a Seoul International Marathon-ig! Rá vagyok pörögve a dologra...
Szóval egy éven belül már 8-10 km-t képes voltam lemenni, és gimiben sem hagytam abba. Szerencsére stabil a térdem, nem volt eddig sok sérülésem. A legemlékezetesebbek: egy térd- (első gimit így kezdtem, nagyon s**r volt), egy bokahúzódásom (első gimi után, ez is fúj), illetve egyszer a talpamban meghúzódott valami ínszalag (harmadik gimi, elég s**r volt ez is). De szerencsére ezek sem voltak ürügyek, hogy ellustuljak, miután felépültem, gyorsan visszarázódtam az eredeti kerékvágásba. Egyetem alatt lecsökkent a mozgásigényem, napi 5-6km megvolt. Volt, hogy egyik évfolyamtársammal lefutottunk 15km-t durván poénból. Legalábbis szerinte annyi volt. Kirepültem a családi fészekből, felköltöztem Pestre. Új élet, albi, később kolesz, folyton rohanás órákra, északiból a déli tömbbe és fordítva (Aki ELTE TTK-n tanult, tuti tudja, miről beszélek...), nem volt igény többre. Emellett elkezdtem túrázni is, azt is nagyon megszerettem (emellett új embereket ismertem meg, ez sem utolsó szempont). De azért kitartottam. Aztán kijöttem Szöulba. A sportpálya volt az első dolog, aminek örültem, mikor megérkeztem :). Naponta rámentem, hamarosan kétszer is, egész napos laborban ülés után jól esett. Harmadik évemben, hazautam során gyakran jártam a Margit-szigetre futni, napi 10km-t lekocogtam, míg Pesten tartózkodtam. Magam sem hittem. Azonban inkább túráztam az ázsiai életem elején, rengeteget túráztam/túrázom, mivel azt is imádom!
Utolsó éves doktorandusz lettem, mikor motoszkálni kezdett bennem a kisördög, hogy meg kellene próbálni a félmaratont. Elindultam az első megmérettetésen, és hihetetlen volt, de megcsináltam. Azóta az első nagy futást jó sok nagy futás követte. Tagja vagyok a helyi, nemzetközi futóklubnak, elég biztató közösségről van szó, ezáltal kaptam pár biztatást a maratonra. Most októberben sikerült, decemberben ismét. Márciusban tervezem a következőt. A sport életem szerves része lett. Hiányzik, ha épp nem tudom csinálni, ha 2 nap kimarad, már nagyon nehéz. Jó érzés, hogy képes vagyok rá, hogy le tudom szaladni a teljes maratont. Emellett azért is jó, mivel ehetek rendesen, nincs bűntudatom, ha csokit/fagylaltot eszem (reggelire szoktam), vagy a munkahelyi pizzázás miatt (néha előfordul).
Egyszer olvastam, hogy nehéz elkülöníteni, hogy a túlsúlyt genetika, vagy életmód okozza-e. Persze, vannak szerencsés emberek, akik bármennyit esznek, vékonyak maradnak (utálom az ilyeneket, folyamatosan ezzel csesztetem az ilyen barátaimat...). Viszont a mozgás segít felpörgetni az anyagcserét. Remélem, ha egyszer gyerekem lesz, ő is pozitív példaként fogja felfogni, hogy futok, és ő is szeretni fogja a sportokat :) :)
Most viszont 3 hét a Seoul International Marathon-ig! Rá vagyok pörögve a dologra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése