Este 10 múlt, lassan fekszem. Most Metallicát hallgatok, ami most előkelő szerepet foglal el zenei repertoáromban. Talán a kicsit zaklatott lelkiállapot hozzájárult, hogy visszatérjek a klasszikus kemény rockhoz.
8 nap a következő "nagy futásig". 14 nap a védésig. Próbálok nem izgulni, de nem megy. Barátaim folyamatosan nyugtatnak, nem lesz baj. A "nagy futás" pedig kell a lelkiekben felkészüléshez. Most hétvégén is kimozdulok. A védést illetően a ppt készen van, bár tudom, hogy még sokat fogom kozmetikázni.... Fáradt vagyok, de nagyon. Rengeteget kísérleteztünk az elmúlt két hétben.. Persze ez szerencse kérdése is, nekem is voltak "holtpontjaim". Amikor hosszú ideig "nem jött semmi", aztán most ősszel az élet ismét úgy hozta, hogy találtam pár érdekességet. Tudom, büszkének kéne lennem, hiszen sokat dolgoztam vele, és lett elég sok érdekes eredményem ("good data"). Jó "együtt látni", azt a sok 'okosságot", amiket összehoztam. Azonban néha bosszant, hogy én egyedül "kínlódtam a dolgokkal" . Tőlem meg elvárják, hogy tanítsak, "képezzek ki" embereket. Vegyesek az érzéseim. Egyrészt, örülök, hogy végezhetek, hogy végre van esélyem arra, hogy "igazi" kutatóvá váljak. Szeretem a molekuláris biológiát, és szeretnék még fejlődni, megismerni pár dolgot. Szeretnék még kicsit itt maradni. Nem örökre, de 1-2 év mindenképp hasznos lesz rám nézve. Sok mindent szeretek itt, amiről már annyit meséltem. Tudok itt élni, egyelőre azt mondom. Többek közt azért, hogy itt megbecsülik a végzettséget, és tényleg van pénz a kutatásban. Nem vagyok karrierista, de azért egyetem után 4 év PhD, főleg külföldön, angolul, azért "már valami"... Tényleg jó érzés, hogy a szakmai dolgok mellett megtanultam jól angolul (bár natív angol ismerőseim többször is mondták, "olyan aranyos akcentusom van"). Emellett sokkal talpraesettebb lettem, ha a személyiségi változást nézzük. Tudom, öndicséret büdös...(hehe, a "lol" továbbra is tiltólistán van az én szókincsemben). Bár még mindig nehéz nemet mondanom mindenre, bár már fejlődtem ebben is.
Szóval tegnap dumáltunk egyik osztálytársnőmmel, hogy a koreaiak mennyire "merevek", szeretik kerülni a fizikai kontaktust, ha nem családtagról van szó. Legalábbis a koreai fiúk elég határozottan mondták neki. Persze vannak kivételek. Egyik régebbi (koreai) kollégám, akivel szinte haveri volt mindig a viszonyunk, most ellátogatott a laborba, és szinte a nyakamba ugrott. Igaz, őt nagyon bírtam, és ő is bírt engem. Azért bejött a "nyugati kultúra", és az emberek (főleg a fiatalok) fogékonyak rá. Való igaz, itt az emberek általában "biccentenek" az ismerősöknek. Vicces sztori: Az magyarok mesélték valamelyik korábbi követségi találkozón (talán az elsőn, amire elmentem), hogy a reptéren összefutottak további magyarokkal. Amikor azok "biccentettek" nekik, akkor lecseszték őket, hogy "Nooormális?" (höhö). A legutóbbi követségi összejövetelen nagyon aranyosak, közvetlenek voltak az emberek. Pár emberrel (akik "ismerős arcoknak" számoltak ) puszival köszöntünk el, hiszen "Magyarországon is szokás"... :). Most sajnálom, hogy a régi koreai nagykövetnek, Lengyel Miklósnak lejárt a szerződése. Az új nagykövetet, Csaba Gábort még nem ismerem, de mindenképp ott leszek a találkozón, ha úgy adódik.
Hogy Magyarországra mikor megyek legközelebb, az is kérdéses. Eddig mindig adott volt a nyári (főleg augusztusi) hazaút, de most bonyolultabb a szitu. Ugyebár februárban megkapom a doktorimat hivatalosan is (ha sikerül a védés, de miért ne sikerülne?). Még postdoc pozíciót is kell találnom, addig a laborban maradok. Jó lenne nyaranta megoldani, mint mindig, bár kétlem, hogy a leendő munkahelyemen fél év után elengednek. Gyanítom, hogy munkába állás előtt próbálom megoldani valahogy... Évente egyszer továbbra is jó lenne.
Bocsánat, hogy hosszú voltam, de most valahogy "eldugult az agyam"... Fáradt vagyok, nincs kedvem semmihez. Soha nincs csönd, ez a nagy bajom. Mindig a szörcsögés, koreai nyivákolós duma, krákogás, affektálás, elvárások, már hasít az egésztől a fejem. Jó lenne fizikailag is egyedül lenni kicsit, de sajnos soha nincs olyan. Annyi minden van most az agyamban, hogy nem emberi...
Tudom, örülnöm kéne (és örülök is), hogy ott van a családom, vannak haverjaim, sőt, olyan emberek is, akiket barátoknak mondhatok. Sosem játszottam meg önmagam. Bár többen is félreértettek, mikor akik hétvégente láttak, és észrevették, szeretek ökörködni egy jó kirándulás során. Mint bárki más. Egy régi, ELTE-s haverommal azt taglaltuk pár hete, hogy "inkább bírjanak kevesebben azért, aki vagyok, mint sokan azért, aki nem vagyok". Ez annyira igaz... Annyira szeretnék a védésen jól szerepelni, de annyira félek tőle. Legalább 40 perc tuti lesz az előadásom (Disszertációm kicsit több, mint 130 oldal, persze így mindenestül...). Rossz belegondolni. Tudom, naponta átveszem, futok egy nagyot egy héttel előtte, és minden rendben lesz. Próbálok optimista lenni és mosolyogni. Menni fog... Két hét múlva ilyenkor talán már túlesek az egészen.
8 nap a következő "nagy futásig". 14 nap a védésig. Próbálok nem izgulni, de nem megy. Barátaim folyamatosan nyugtatnak, nem lesz baj. A "nagy futás" pedig kell a lelkiekben felkészüléshez. Most hétvégén is kimozdulok. A védést illetően a ppt készen van, bár tudom, hogy még sokat fogom kozmetikázni.... Fáradt vagyok, de nagyon. Rengeteget kísérleteztünk az elmúlt két hétben.. Persze ez szerencse kérdése is, nekem is voltak "holtpontjaim". Amikor hosszú ideig "nem jött semmi", aztán most ősszel az élet ismét úgy hozta, hogy találtam pár érdekességet. Tudom, büszkének kéne lennem, hiszen sokat dolgoztam vele, és lett elég sok érdekes eredményem ("good data"). Jó "együtt látni", azt a sok 'okosságot", amiket összehoztam. Azonban néha bosszant, hogy én egyedül "kínlódtam a dolgokkal" . Tőlem meg elvárják, hogy tanítsak, "képezzek ki" embereket. Vegyesek az érzéseim. Egyrészt, örülök, hogy végezhetek, hogy végre van esélyem arra, hogy "igazi" kutatóvá váljak. Szeretem a molekuláris biológiát, és szeretnék még fejlődni, megismerni pár dolgot. Szeretnék még kicsit itt maradni. Nem örökre, de 1-2 év mindenképp hasznos lesz rám nézve. Sok mindent szeretek itt, amiről már annyit meséltem. Tudok itt élni, egyelőre azt mondom. Többek közt azért, hogy itt megbecsülik a végzettséget, és tényleg van pénz a kutatásban. Nem vagyok karrierista, de azért egyetem után 4 év PhD, főleg külföldön, angolul, azért "már valami"... Tényleg jó érzés, hogy a szakmai dolgok mellett megtanultam jól angolul (bár natív angol ismerőseim többször is mondták, "olyan aranyos akcentusom van"). Emellett sokkal talpraesettebb lettem, ha a személyiségi változást nézzük. Tudom, öndicséret büdös...(hehe, a "lol" továbbra is tiltólistán van az én szókincsemben). Bár még mindig nehéz nemet mondanom mindenre, bár már fejlődtem ebben is.
Szóval tegnap dumáltunk egyik osztálytársnőmmel, hogy a koreaiak mennyire "merevek", szeretik kerülni a fizikai kontaktust, ha nem családtagról van szó. Legalábbis a koreai fiúk elég határozottan mondták neki. Persze vannak kivételek. Egyik régebbi (koreai) kollégám, akivel szinte haveri volt mindig a viszonyunk, most ellátogatott a laborba, és szinte a nyakamba ugrott. Igaz, őt nagyon bírtam, és ő is bírt engem. Azért bejött a "nyugati kultúra", és az emberek (főleg a fiatalok) fogékonyak rá. Való igaz, itt az emberek általában "biccentenek" az ismerősöknek. Vicces sztori: Az magyarok mesélték valamelyik korábbi követségi találkozón (talán az elsőn, amire elmentem), hogy a reptéren összefutottak további magyarokkal. Amikor azok "biccentettek" nekik, akkor lecseszték őket, hogy "Nooormális?" (höhö). A legutóbbi követségi összejövetelen nagyon aranyosak, közvetlenek voltak az emberek. Pár emberrel (akik "ismerős arcoknak" számoltak ) puszival köszöntünk el, hiszen "Magyarországon is szokás"... :). Most sajnálom, hogy a régi koreai nagykövetnek, Lengyel Miklósnak lejárt a szerződése. Az új nagykövetet, Csaba Gábort még nem ismerem, de mindenképp ott leszek a találkozón, ha úgy adódik.
Hogy Magyarországra mikor megyek legközelebb, az is kérdéses. Eddig mindig adott volt a nyári (főleg augusztusi) hazaút, de most bonyolultabb a szitu. Ugyebár februárban megkapom a doktorimat hivatalosan is (ha sikerül a védés, de miért ne sikerülne?). Még postdoc pozíciót is kell találnom, addig a laborban maradok. Jó lenne nyaranta megoldani, mint mindig, bár kétlem, hogy a leendő munkahelyemen fél év után elengednek. Gyanítom, hogy munkába állás előtt próbálom megoldani valahogy... Évente egyszer továbbra is jó lenne.
Bocsánat, hogy hosszú voltam, de most valahogy "eldugult az agyam"... Fáradt vagyok, nincs kedvem semmihez. Soha nincs csönd, ez a nagy bajom. Mindig a szörcsögés, koreai nyivákolós duma, krákogás, affektálás, elvárások, már hasít az egésztől a fejem. Jó lenne fizikailag is egyedül lenni kicsit, de sajnos soha nincs olyan. Annyi minden van most az agyamban, hogy nem emberi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése