Gondolatok

Szóval holnap elmondhatom: Két hét múlva utazom haza, három hétre. Hogy izgatott vagyok-e, azt magam sem tudom elmondani. Annyi minden kavarog bennem, rengeteg teendőm van, mellette sportolok-túrázom. Egyik énem menne, mivel fáradt vagyok, kell ez a szünet. Unom a zsúfoltságot, tömeget, zajt, a stresszt és a nyomást, ami durván le tudja fárasztani az embert. Egy éve nem láttam az otthoniakat, és alig várom, hogy viszontláthassam őket. Végre csinálhatok pár olyan dolgot, amire idekinn nincs sem időm, sem lehetőségem nincs.. De azért valami visszahúz. Nem tudom, mi, de gyakran csak a jó dolgok jutnak eszembe. Mivel idén sok jó dolog történt, sok szép helyen jártam. Nem tudom, mit tegyek ilyenkor: a s**r pillanatokra nem akarok gondolni, mert akkor szörnyen begurulok! Viccet félretéve Néha, ha látom a közösségi oldalon az itteni haverjaimat, egy jó túra során, akkor sajnálom, hogy most épp nem lehetek velük. Persze pótolni tudom, majd később, tehát nem csüggedek :). Mint mondtam, már agyalok a szuveníreken, talán jövő vasárnap kimegyek Insadongra :).

Egy csomó dolog tetszik Koreában. Imádom a hegyeket, a túraterepeket. Emellett a tengert is, legtöbb helyen annyira szép! Az őszi tájakat, a tavaszi virágokat, plusz télen a havat is imádom. Az itteni kaják nagy részét szívesen megeszem -többek közt a tengeri herkentyű-féléket, amit otthon nem jellemző. Emellett az is tetszik, hogy a közbiztonság Koreában viszonylag jó. Ha a metrón felejtesz valamit, akkor majdnem 100%, hogy meglesz. Túl európai vagyok ahhoz, hogy pl. felrakjam a táskám az ülések fölött található csomagtartókra... Ha otthon felejtenék valahol valamit, akkor kicsi lenne az esélye, hogy viszontláthassam a dolgaimat. Pl. gimiben is veszítettem már el tornazsákot, nem lett meg (bár ritkán hagytam el dolgokat). Vagy épp, ha kempingezés során a sátron kívül szellőztetjük a bakancsunkat, akkor nagy eséllyel senki nem nyúl hozzá. Kivétel sajnos van, pl. pénteken hallottam pár rémtörténetet osztálytársaimtól. Tetszik az is, hogy elég nemzetközi környezetről van szó, és rengeteg külföldi él itt. Vannak túracsoportok, baráti körök, akikhez bárki csatlakozhat. Így az ember könnyen ismer meg hasonló érdeklődésű egyéneket.Az itteni emberek gyakran kedvesek, barátságosak  a külföldiekkel, ez főleg túraterepeken igaz. De gyakran a piacon is nagyon aranyosak velem, ha koreaiul szólalok meg, miközben a szokásos gyümölcsömet veszem. Azt is bírom, ha néha vásárolok, vagy enni megyünk, kapunk extra kaját vagy egyéb dolgot csak úgy-ajándékba, "szörviszö"-szokták ilyenkor mondani. 
 Vannak azonban olyan dolgok is, amiket viszont nem szeretek. Tudom, máshol sem lenne másképp. A stressz-zsúfoltság-zaj trió vezeti ezt a listát. Pl. az sem tetszik, hogy itt emberek jönnek-mennek. Sok ember csak rövid időre jön, ez főleg olyan esetben nem tetszik, ha az illetővel könnyen megtaláltam a közös hangot, és nagyon megkedveltük egymást :(. Ez az ideiglenesség-érzése hatja át az egész világot, hiszen a többség nem itt akarja leélni az életét. Emellett itt mintha az emberek lelki stabilitása kisebb lenne, mint otthon (tudom, én is forrófejű vagyok, de engem így kell szeretni). Európában is van némi hullámzás a hangulati dolgok esetén, de itt ez nagyon durva... Egyik pillanatban nagyon jó itt, máskor pedig nagyon rossz. És ezek egyik pillanatról a másikra váltják egymást, nagyon hirtelen. Mint a viharos tenger, kb. úgy. Ezerszer említettem a munkamániát, normákat, hétvégén-ünnepnapon-betegen dolgozást. Én szerencsére beteg igazán nem voltam (csak nátha, meg az elején az a gyomorprobléma), mióta kijöttem, orvosnál, a szokásos rutinvizsgálatokat leszámítva nem voltam. De azt hallottam, hogy az emberek nem szívesen mulasztanak egészségügyi okok miatt, állítólag erősek az itteni gyógyszerek (bár ennek ellenkezőjét is mondták már...). Azt sem bírom Koreában, hogy drága itt a gyümölcs :(.

 Lefutottam tavasz óta hat félmaratont. Nehéz definiálni, mi volt az a "lökés", ami hatására belevágtam. Emlékszem, ősszel, mikor ismerőseim meséltek a félmaratonos tapasztalatikról, akkor azt mondtam: "Áh, 10km a maximum"... Emlékszem, egy héttel a március elseji futásom előtt mondták: "meg kéne próbálnod a felest"-de akkor is majdnem kiröhögtem az illetőt. Majd szerda reggel, futás során -nem tudom, mi hatására, de elkezdtem gondolkodni: "mi van, ha mégis meg tudom csinálni?". Talán kicsit nagy volt akkoriban  a nyomás, sok idegességgel, lelkifurdalással, mivel nem mindig mentek úgy a dolgok, mint kéne. Ki akartam magamból futni a feszültséget, és megpróbáltam a (szerintem) teherbírásomat meghaladó távot (tudom, nem megoldás, de a piálás sem, ahogy sokak hiszik!!!). Amikor meg sikerült, akkor az hatalmas erőt adott, hogy máskor is megtegyem. Tervezek pár futást (és túrát) ősszel, köztük a Chuncheon Marathont :).

Szóval két hét múlva már remélem, mosolyogva készülök haza, és megyek a reptérre... :).