Egy szomorú eset

Tegnap este jöttünk vissza Japánból (erről a következő fejezetekben írok). Már a metrón voltam egyik túratársammal, Imae körül, mikor a szerelvény dudált, majd fékezett. Mondtak be valamit koreaiul, aztán csak várunk-és várunk. Első fülkében ültem, megjegyzem. Egy pasas verte a vezetői fülke ajtaját, és kiabált, amiből csak annyit értettem "sibál" (csúnya szó). Egy angolul valamennyire tudó koreai srác mondta, valaki volt a síneken, és öngyilkosságot követett el. Sikeres volt az akció, olyannyira, hogy állítólag a metrómegállóban váró emberekre is felfröccsent a vér (ebben nem vagyok biztos). Fél órát vártunk, az akadékoskodó koreai pasas továbbra is dühöngött, alig lehetett lenyugtatni. Megjegyzem, a legtöbb metrómegállónál elektromos ajtók vannak, de a Bundang Line pár megállójánál még nem szerelték fel őket, bár valószínűleg meglesz az is...

Vajon mi veszi rá az embereket erre a "végleges lépésre"? Mert tudom, Koreában nagyon magas az öngyilkossági ráta, mivel nagy a nyomás, elég nagyok az elvárások. Sajnálom, hogy valaki megint nem találta a "kiutat" , és meghozott egy döntést, amit később megbánt volna. Emlékszem, 2011-ben történt, hogy egy korábbi osztálytársammal Párizsban valahová menni akartunk metróval, és ott feküdt valaki a síneken... Csak messziről láttuk, de az is nyilván egy sikeres öngyilkosság volt. Aztán még ELTE-s korom előtt történt, hogy a híres -hírhedt Bódvarákón (annyira nem hírhedt, mert mondhatnak Bódvarákóra bármit, ott semmi erőszakolás nem történt) egy lány a sínek alá feküdt, és másnap négy darabban találták meg. Hatalmas sokk lehetett annak, aki észrevette az illetőt. Állítólag részeg volt, de több "legenda" is fűződik az esethez. Mindenesetre nem lehetett túl vidám az a tábor...