Első félmaratonom -mikor tényleg győztesnek érzem magam

Hullafáradt vagyok, de büszke. Megcsináltam. 28 évesen, PhD-s éveim vége felé (nagyon úgy néz ki, és őszintén remélem) sikerrel teljesítettem. Első félmaraton- 21 kilométer, egyhuzamban (ok, volt két fél perces szünet, de az nudli), kb. két óra alatt. Persze eddig is rendszeresen futottam, naponta 1-2 óra mindig megvolt. De nem hittem, hogy 10-15 kilométernél többet le tudok futni. Nyáron, mikor Pesten voltam, a Szigeten simán leszaladtam egy tízest minden nap, de nagyobb vágyálmaim nem voltak. Csak annyi-legyen egy futásra alkalmas út a környezetemben, és naponta legyen 1-másfél órám legalább, hogy fussak.

  Viszont múlt héten beszélgettünk egy baráttal, és szóba jött, meg kéne próbálni a félmaratont. Szkeptikus voltam, kicsit. 21 km valahogy soknak tűnt. De bogarat ültettek a fülembe. Rátaláltam egy szöuli futóklub honlapjára, és láttam, pénteken, a március elseji ünnepnapon is van egy versenyük. Emellett további ismerőseim is beszámoltak a futás közbeni-futás utáni érzésekről. Imádok futni, szeretem az érzést, amit a testmozgás nyújt nekem, a szabadságot, az erőt. Utána pedig a fáradságot. De versenyezni nem szeretek. Most viszont döntöttem: Megpróbálom a félmaratont, akármi is lesz. Legalább letesztelem magam. Néha kellenek nekem ezek a "fizikai erőpróbák", mivel jót tesznek az önbizalmamnak (ami már sokat javult, de mélypontok még vannak). A Seoraksan gerincét is pont ezért szeretem: mivel megadja ezt az "erőpróba" -élményt.

Szóval a futásról: Reggel indultam, az olimpiai stadion felé, ahol már álltak a standok. Megtaláltam a szervezőt, mindjárt kaptam tőle egy klassz, zöld széldzsekit, ami benne volt a futás árában. A rajtszámon nem az én nevem volt, mivel utolsó pillanatban vettem meg egy versenyző félmaratonos "helyét", akinek valami közbejött, és nem tudott elmenni. A stadionban már folyt a szervezés, mindenről gondoskodtak. Volt öltöző, "vizes állomások", ahol a futók ihattak, csomagmegőrző, emellett rendezvény-szerűségek is. Háromféle futásra lehetett nevezni: Rendes félmaraton (21km), 10km, és 5km. Bevallom, filóztam rajta: átíratom magamat 10km-re...

 Rengeteg ember indult. Pár külföldi is csatlakozott, a spanyol sráccal bemelegítettünk közösen. Ezután összefutottam pár ismerőssel, akikkel tovább tornáztunk: A szervezők ugyanis mutattak tornagyakorlatokat a színpadon. Majd kismillió "Fájting" -kiáltás után indult a nagy menet. Igyekeztem csak a futásra koncentrálni, hiszen tudtam, a rutinos maraton-futókkal szemben esélyem sincs...  Nem érdekelt (azaz nem akartam, hogy érdekeljen), hányan vannak előttem-mögöttem, hányan előznek meg, csak arra koncentráltam, bírjam energiával! Öt km-nél gondoltam: ostobaságot csinálok, de aztán megráztam magam. Az emelkedők (nem túl erős) voltak kicsit neccesek, lejtőket élveztem.
Az olimpiai stadion Jamsil-hoz közel

 Aztán "nagy nehezen" elértem a fordulót, ahol csokit és banánt lehetett enni. Amire nagy szükségem volt, mivel a vércukorszintem kezdett leesni (félreértés ne essék, nem kerülgetett ájulás, csak a spiritusz volt fogytán). Sokat segített, a futás is könnyebben ment. Az utolsó öt kilométeres állomásnál is lehetett csokizni, ami jó időzítés volt, mivel ismét beütött a holtpont. Az utolsó öt kilométeren tényleg csak az "adrenalin" hajtott, egyik ismerősöm szavaival élve. Szembe szél fújt, voltak pillanatok, mikor legszívesebben elterültem volna a fűben/sárban (höhö). Az utolsó  két kilométernél tényleg már csak a "dac" volt, ami tartotta bennem a lelket... Plussz az olimpiai stadion, ami egyre "közeledett" (azaz én közeledtem felé :) ).  A tudat, hogy most már majdnem húsz km-t lenyomtam, nem adhatom fel. Aztán végre beértem a stadionba, átöltöztem. Hatalmas érzés volt. Iszonyat jó volt tudni, hogy "megcsináltam, túl vagyok rajta", ezer wattos vigyorral mentem az öltöző felé. Hasonlított az egész szitu egy nehéz, de sikeres vizsga vagy egy fontos prezi utáni örömre. Tulajdonképpen most is vizsgáztam, bár kicsit másképp, mind egyetemi/doktori éveim alatt megszokhattam. Kaptam kaját illetve lötyit, majd mosakodtam, átöltöztem. Ezután ettem némi rizskorongos levest, majd irány haza!

Komolyan mondom, klassz volt az egész dolog. A Han-folyó mellett futottunk, gyönyörű idő is volt. Mikor otthon, Pesten, a Szigeten futottam, ahhoz hasonlított az hangulat... Azt hiszem, nem ez lesz az utolsó félmaratonom! :)

A Han -folyó Jamsil-nál.

Valamennyire győztesnek éreztem magam. Hiszen legyőztem önmagam, hogy képes vagyok erre, meg tudom ezt csinálni. :) :)Tényleg emiatt próbáltam meg, ha már Ulleungdo-ra nem mehettem (végülis senki sem ment. Lefújták az utat, mivel állítólag ma nem biztonságos a tenger. De még lesz rá esély, szóval nem csüggedek). De tök vicces, Szüleimmel sokat röhögünk, hogy kamaszként, hatodik-hetedikben mielőtt elkezdtem volna edzeni, 500 méter lefutása is nehezemre esett. Most meg lenyomtam egy félmaratont! :) :) Tudom, Apu, őrült vagyok, de néha kell az őrület! :) :) Ahogy nézem, ez a fejezet túl emocionálisra sikerült. Elnézést ezért, de ki kellett írnom magamból az érzéseket. Nem szeretek ömlengeni, inkább a személyes véleményemet szoktam leírni, amennyiben ez nyilvánossága hozható. Viszont most úgy ítélem, ezek a félmaraton közbeni/ utáni tapasztalatok közzé tehetők....