....

Már megint nem naplóztam. Mostanában semmi olyan nem történt, amit le tudtam volna írni. Vagy pedig nem akartam őket leírni. Sokat idegeskedem megint, izgulok bizonyos dolgok miatt. Egész télen szürke-unalmas idő volt, itt Szöulban még rendes hó sem esett, ha meg igen elolvadt. Dolgaimmal sem tudtam úgy haladni, mint kéne, megint úgy érzem, elakadtam, és nem hiszem, hogy ez az én hibám lenne. Nem keresek bűnbakokat, de kicsit csalódott vagyok. Úgy érzem, az embereknek csak akkor számítok, ha valamit akarnak tőlem. Tudom, ez nem mindig igaz, hiszen sok esetben látom, őszintén kedvelnek. Már el is tudom hinni, hogy szerethető vagyok. Meg azt is, hogy  Mióta rájöttem, hogy nem szabad a félelmeink rabjának lenni, már egyre kevésbé fájnak a régi, gyakran igazságtalan megjegyzések. Lehet, kicsit érzékeny vagyok, és próbálom mutatni az erőset. Egyszer valaki azt mondogatta, "Ne szomorkodj, mert a többiek utálni fognak"... Ez nagyon is tükrözi, mennyire elvárják az embertől, magába fojtsa a feszültséget. Talán emiatt depressziósak itt, Szöulban az emberek, és emiatt a norma miatt is van ennyi öngyilkosság. Most már legalább van magánszférám, ami fontos.  Sokat segít, hogy sportolhatok, túrázhatok, és alkothatok (persze ezt csak esténként csinálom, lefekvés előtt). Megnyugtat. Örülök, hogy sok rendes ember van körülöttem. Megtanultam, bár mástól nem lehet a boldogságot várni, de azért sokat segítenek. Mind Családom, mind az otthoni meg itteni haverjaim. Most már remélem, hamarosan sikerül sikerülnek a dolgaim. Remélem, a téli időszak nem volt teljesen haszontalan. És azt is remélem hamarosan újra az az optimista, pozitív ember leszek, aki mindig is szeretnék lenni :)..