Most annyira örülök, hogy napos idő van, kevesebb ruhát kell fölvenni, és lassan a tavaszi virágok is megjelennek :). Sőt, már meg is jelentek :)
Maraton óta tappancsom is szépen rendbe jött, bár egy lábköröm- veszteség azért megvolt. És én még jónak számítok, mivel egy másik csaj írta, ő hármat veszített. Ilyen a futás, aki fut, az számoljon vele, hogy a tappancsa ronda lesz. Bár kevesebb lábkörmöt veszítettem, mint 2013-ban, pedig nem túrázom-sportolok kevesebbet, mint akkor. Már tervezem a további futásokat is, tavasszal lesz pár dolog, amire nevezek.
Van pár dolog, ami miatt sokáig szomorú voltam, meg feszült. Régi dolgok, de most már sokkal jobban érzem magam. A múlt hétvégi buli valahogy megnyugtatott, sokat segített. Komolyan, a Busan-t megelőző két hetem elég stresszes volt, reménytelennek éreztem mindent. Vajon működik ez az "ha úgy állok neki, hogy sikerül, akkor nagyobb eséllyel sikerülni fog"-dolog? Vagy az embernek jobban el kéne fogadnia önmagát, nem rágörcsölni a dolgokra, hanem meglátni önmagában a jót a szépet, és azt erősíteni?
Sajnos gyerekkorom óta ott van az önbizalomhiány. Már sokat javult, de még nem tökéletes.Nem tudom, honnan eredt, de tuti nem a génekben van. Akárcsak a görcsös megfelelési kényszer. A gyerekkori-kamaszkori csúfolódások, meg az "úgysem fog sikerülni" dumákat mantrázó "jóakarók" szerintem eléggé ki tudják hozni ezt az emberből. Erről már meséltem. Emiatt sportolok, amiatt alkotok, és emiatt tanultam végig. Nem nekik akarok bizonyítani, hanem magamnak, hogy képes vagyok. Az sem igaz, hogy nem lázadtam. Nem szeretem az íratlan szabályokat annyira, sosem bírtam őket. Csak az én lázadásaim nem tipikus kamaszkori lázadások voltak. Első ilyen volt, hogy elkezdtem futni. Aztán ragaszkodtam ahhoz, hogy Pestre menjek egyetemre, koleszos lehessek, meg az, hogy kijöjjek Szöulba doktorizni. Szerencsés ember vagyok, mivel otthon gyorsan elfogadták és támogatták azon döntéseimet, amikről azt gondolták, javamra válhat.
Most épp jól vagyok, és remélem, ez megmarad jó sokáig. Igyekszem helyt állni a munkámban, emellett sportolni, túrázni, alkotni és fotózni, amikor csak lehet. Most szombaton egy kis túra végre, aztán vasárnap pár magyarral futunk össze Szöulba. A gyülekezetben pedig megint megígértem: festek tojásokat :).
Van pár dolog, ami miatt sokáig szomorú voltam, meg feszült. Régi dolgok, de most már sokkal jobban érzem magam. A múlt hétvégi buli valahogy megnyugtatott, sokat segített. Komolyan, a Busan-t megelőző két hetem elég stresszes volt, reménytelennek éreztem mindent. Vajon működik ez az "ha úgy állok neki, hogy sikerül, akkor nagyobb eséllyel sikerülni fog"-dolog? Vagy az embernek jobban el kéne fogadnia önmagát, nem rágörcsölni a dolgokra, hanem meglátni önmagában a jót a szépet, és azt erősíteni?
Sajnos gyerekkorom óta ott van az önbizalomhiány. Már sokat javult, de még nem tökéletes.Nem tudom, honnan eredt, de tuti nem a génekben van. Akárcsak a görcsös megfelelési kényszer. A gyerekkori-kamaszkori csúfolódások, meg az "úgysem fog sikerülni" dumákat mantrázó "jóakarók" szerintem eléggé ki tudják hozni ezt az emberből. Erről már meséltem. Emiatt sportolok, amiatt alkotok, és emiatt tanultam végig. Nem nekik akarok bizonyítani, hanem magamnak, hogy képes vagyok. Az sem igaz, hogy nem lázadtam. Nem szeretem az íratlan szabályokat annyira, sosem bírtam őket. Csak az én lázadásaim nem tipikus kamaszkori lázadások voltak. Első ilyen volt, hogy elkezdtem futni. Aztán ragaszkodtam ahhoz, hogy Pestre menjek egyetemre, koleszos lehessek, meg az, hogy kijöjjek Szöulba doktorizni. Szerencsés ember vagyok, mivel otthon gyorsan elfogadták és támogatták azon döntéseimet, amikről azt gondolták, javamra válhat.
Most épp jól vagyok, és remélem, ez megmarad jó sokáig. Igyekszem helyt állni a munkámban, emellett sportolni, túrázni, alkotni és fotózni, amikor csak lehet. Most szombaton egy kis túra végre, aztán vasárnap pár magyarral futunk össze Szöulba. A gyülekezetben pedig megint megígértem: festek tojásokat :).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése