Samaksan, egy nyirkos, de klassz nap

Esti labor, kirándulás után visszatértem, töltöm fel a képeket a netre. Srácok jönnek.
Én: Hello, srácok-integetek nekik.
Mino: Hello, Eva, láttuk a szobádat!-vigyorral.
Én: A szobámat???? -döbbent tekintet.
Kyuhwan: Kolesz.
Én: Hogyhogy???-még döbbentebb tekintet. (Egyikük sem koleszos, és ha azok lennének, akkor sem nagyon lenne lehetséges egy lányszobát látni XD)
Mino: Csak kívülről, elsétáltunk a koleszig.
Én: Tényleg? -már elmosolyodtam.
Mino: De sötét volt az ablak, le volt oltva a villany. Gondoltuk, "Eva nincs otthon"
Én: Túrázni voltam:) -már röhögtünk.
Egy kis filó: Most eltalálták XD. Az, hogy a szobánkban nem ég a villany, nem garantálja, hogy nem vagyok ott. Lehet, hogy sötétben gépezek, az is lehet, hogy alszom, vagy az is, hogy nem otthon vagyok, de nem a szobában (mosókonyha, futópálya, stb). Viszont, ha égne a villany, az sem garantálná, hogy otthon tartózkodom, ugyanis lehet, hogy épp a szobatársa(i)m van(nak) benn. És az utolsó variáció igaz. Ha ég a villany a szobában, arra is van esély, hogy otthon legyek. Nem megyek bele a valószínűségszámítás rejtelmeibe, csak felsoroltam a variációkat.

Szóval vasárnap hajnali négykor ki akart dobni az ágy, de nem hagytam magam. Ötkor már végképp feladtam az álmatlansággal való küzdelmemet, és futottam. Az felrázott, felfrissített. Mikor indultam, láttam, hogy kajaárus standok készítik elő a portékáikat, és nagy embertömeg érkezik a campusra. Nyílt nap? Felvételi? Nem tudom. Mindenesetre az időjárás nem sok jóval kecsegtetett, de azért elindultam. A metrók gyorsak voltak, fél órával a találkozó előtt értem oda, ezzel nem voltam egyedül. Sajnos Szöulban ezt nem lehet kiszámolni, legalább is én még sosem tudtam.
Vonatra ültünk, hamarosan helyünk is lett. Összvissz 10en jelentünk meg, szerintem a rossz idő sokakat elrettentett az indulástól. Kb. egy óra volt az út Samaksanig az új metróval, ami hihetetlenül kényelmes volt, és gyors. Majdnem bealudtam, mivel a reggeli álmosság még mindig nem ment ki a szememből. Mikor megérkeztünk, elkezdett csöpögni az eső. Átsátáltunk Gangcson városkán, ami már ismerős volt nekem, mivel tavaly is jártunk itt. A vasútvonalat, amin tavaly utaztunk, lebontották.
Szekszi rózsaszín motorkerékpár XD. A többség gimbapért bement a kajáldába. Egy kicsit piás képű cowboy bácsival is összefutottunk. Dunsztom nincs mit keres itt, de azért egy közös fotó készült vele XD.
Majd irány a turistaút, kis vádli-edző felfele menős szakasz, kabátot le kellett venni.
Eső csöpögött...Utálom, ha hétvégén esik az eső, mikor csavarogni akarok. Mikor meg hétközben ül az ember a munkahelyén, ahol rossz esetben le van húzva az ablakokon a fényvédő, és be van kapcsolva a vilgítás, hét ágra süt a Nap... Fúj... Nem volt hideg, de a nyirkos idő miatt hidegnek éreztük a levegőt.A fiúk ragaszkodtak, hogy menjünk át egy sziklán. Én ódzkodtam, mivel eső, csúszik... A feljutás még csak-csak ment, de a lejutás elég durva volt. A képen is látszik, ahogy szerencsétlenkedem :S. De végől leugrottam onnan, ahogy legtöbben. Volt pár húzósabb szikla, de legtöbb helyen kötelet is raktak ki, hogy könnyebb legyen.
Eső szerencsére elállt, de a köd megmaradt még jó sokáig. Sajnos...Később megálltunk ebédelni, épp készül a ramen! Ramen Man, így neveztük az alábbi pasast, mivel mindig rament főz, ha részt vesz kiránduláson. Annyit, hogy mindenkinek elég legyen. Jól meg tudja csinálni. Mint mondtam, nem nagyon eszem rament, de ilyenkor túrán jól szokott esni.
A csúcson készült csoportkép.
A lejutás, na az kész katasztrófa volt, a csúszós faleveleken illetve a kisebb sziklákon. Csúsztak eléggé szinte minden percben seggre ült valaki. Hát mit mondjak, nagyon nem élveztem ezt. De szerencsésen lejutottunk, örömmel tapasztaltam, hogy abba a szurdokvölgybe, amiben már tavaly is jártam. A kutyusok most is megvoltak :)))
Hamarosan megérkeztünk, ahol a helyi étterem-tulajdonos kisbuszával a kajáldához vitt minket. Olyan erős dakgalbit ettünk, hogy szó szerint folyt az ember nyála-taknya... Én pl. folyamatosan ittam a vizet, hogy csökkentsem a kaja erősségét. Ennek ellenére nem panaszkodom, nagyon jó volt, csakhát szinte ehetetlenül sok kocsut nyomtak bele. Legközelebb a kevésbé erős változatott fogom választani. A csípős kaja meg is bosszulta magát később, de erről jobb nem beszélni...
Jó napom volt, tényleg, klassz társaság, örültem, hogy a rossz idő nem tartott vissza. Végülis nem is volt olyan szörnyű, el sem áztam. Az elvonási tünetek is kijöttek már, mivel régen túráztam (Jelenleg Mr. Kimék mindig ugyanazon helyekre akarnak menni, és már uncsi...).

Seoraksan újra. Csak az eleje és a vége nem lett volna!

Péntek este visszarohantam a kesztyűmért a koleszba, és ha már visszamentem, futottam is egy kicsit. Lassan múlt az idő, de végül elindultam Sports Complex megállóhoz. Hamarosan jöttek az emberek. Hasonlóan, mint tavaly, gyorsan leértünk, és szünet után megint végtelennek éreztem a túraúthoz való buszozást.

De ami miatt nehezen kezdődött a nap: A tény, hogy nemcsak mi vágyunk a temészetbe, hanem más is, és hatalmas "dugó alakult ki", többször csak araszolni lehetett... Bakker, ekkor a pokolba kívántam a koreai fegyelmet, hogy nem mernek előzni, ha valaki megállt. És elátkoztam a keskeny lépcsőket is. Nem mellesleg a túrabotokat is, amik meg szinte lehetetlenné tették az előzést. Ha elől megállt egy társaság, nemá, hogy előre engedte volna a többieket, hanem csak feltartotta a sort... Előre mentem, nem akartam, hogy a többiek dühösnek lássanak, és inkább mentem, próbáltam kiüríteni az agyam. Másik ok meg az volt, ha lassan mentünk, vagy megálltunk, akkor hamar elkezdtem fázni. Közben világosodott, hét óra felé a csúcson voltam, elsőként a bandából. Közben pár jópofa koreai bácsi leszólított, a "honnan jöttél" kérdés sem maradt el.

A mászást szinte egy pólóban hajtottam végre -rendben, a vége felé felkerült egy plusz felső- de a csúcson elkelt a három réteg pulcsi, és a dzseki. Áldottam az agyam, hogy végül a kesztyűt, fülvédőt betettem. Hamarosan a többiek is szállingóztak fel, elsőként Sarah-val és Cat-tal találkoztam. Mivel nagyon hideg volt, ráadásul köd, mentünk az első menedékházhoz.

Ködös táj... A szép kilátásból semmit sem látni...

Tavalyi kép: az első menedékház környéke így néz ki, ha tiszta az idő, tavaly előbb értünk fel, mivel egy héttel korábban indultunk. Mr. Kim, jövőre megint szervezzed egy héttel korábban Seoraksant, akkor még nincs tömeg!!!

A menedékházban találkoztunk másik túracsoportom emberievel, akiknek örültem. Akárcsak a melegnek is, de nem bántam, hogy elindultunk, mivel a belső, fűtött részben mindenki lökdösődött, tolakodott... Egyszer mintha előbújt volna a Napocska, amit a túrázok éljenzését vonta maga után, de csak egy-két pillanatra. Indultunk a kettes számú menedékházhoz, ami kicsit odébb állt. Közben örömmel állapítottuk meg, tisztul az idő! Estem-keltem itt, mivel a sziklák csúsztak, egyszer csúnyán bevertem a hátsó fertályomat...

Mikor végre elértük, már kitisztult az idő. Pihentünk itt kicsit, de nem olyan sokat, mint tavaly- Indultunk is hamarosan, hiszen a gerincen való végigmenés elég hosszú, és nem könnyű. Időközben melegedett az idő, három réteg le, egy felső megint elégnek bizonyult. Valahogy mintha könnyebbnek éreztem volna, mint tavaly, sokkal gyorsabban is haladtunk. Sarah szerint megszoktam az ilyesfajta terhelést, vagy az izmok emlékeznek erre a terepre. Kicsit fújt a szél, de ez inkább jó volt, mint rossz.

Elég jó tempóban másztunk, mivel gyorsan végigmentünk a gerincen, kevés pihenővel. Bár ezt megértem, mivel tapasztalat, ha gyakran állunk meg, sokkal fárasztóbb. Viszont ha megállunk öt -tíz percre bizonyos időnközönként, akkor nem "esik le", hogy fáradtak vagyunk, és jobban haladunk. A szakaszok nagy részére emlékeztem, de ért egy két meglepetés: "Tavaly ez még nem volt itt", "tavaly egész máshogy mentünk fel erre a csúcsra", stb.

De egy tök más szakaszon mentünk le, három buddhista szentélyt is láttunk. Szép színes levelek közt mentünk, játszottunk is velük.

Ééés: sikerült lekapnom egy amerikai mókust, miközben a turistáktól kunyerált némi kaját. Biztos sejti, nem kell félni a tőlük, nem bántanak, sőt pár "egzotikus" kaja is várható tőlük (mármint mókusszemmel nézve), az erdőben talált makk, mogyoró illetve fenyőmag mellett.

A vége felé már kiütközött az alváshiány, a 14 órás, szinte folyamatos menetelés, ha egy kis emelkedő volt, méltatlankodva nyögtem fel (A csajokhoz hasonlóan, és jót röhögtünk egymás méltatlankodásán). Sarah meghúzta a térdét, de nem volt súlyos szerencsére. A lányok hozzám hasonlóan "egyenletes, sziklamentes" terepre vágytak, de ez nem mindig valósult meg. A sziklák is csúsztak, ahogy mentünk lejjebb, és lejjebb. Amikor kiértünk a túra-részről, boldogok voltunk.

De a java most jött: megeredt az eső, és ráadásul hatalmas sor állt a "shuttle bus"-hoz, ami levitt minket a parkolóhoz. A turistabuszok ide nem mehettek, nem tudom, miért nem. Sarah és Cat pajeonról és makgoli-ról szóló álma is szertefoszlott, mivel a Buddha-templom boltjába nem árultak makgolit. "Ez egy Buddha-templom, itt nem árulunk alkoholt"-válaszoltak neki... Jobb híján be kellett érnünk ramennel és/vagy kekszel. Éhes voltam már,ha férget tettek volna elém, akkor azt is megettem volna (ok, azt azért nem). Másfél órát vártunk, mire buszba kerültünk, rázott a hideg... Egy hídon át vezetett a sor, és ami egy patakon ívelt át. Valami mozgott a vízparton, a híd mellett. Hát kiderült: vadmalacok! Nem féltünk tölük, biztos, csak élelmet kerestek. Ez egy kicsit oldotta a feszültséget. Végül kaptunk buszt, ami visszavitt minket a parkolóhoz. Az este hét helyett este 8kor indultunk, és be voltam rezelve, hogy járnak-e még a metrók. Nem éreztem magam fáradtnak, talán a fázás, az idegesség miatt. A buszban jó meleg volt, és hamar megnyugodtam, örültem, hogy indulunk, és végülis jól éreztem magam, a rossz dolgokon is túl vagyok. Egy rövid ideig még dumáltunik, de hamar elaludtunk. 9körül felébredtem, akkor már nagy csend volt. A buszunk száguldott a jelenleg nem forgalmas autópályán, én meg visszaludtam.

Minden jó, ha a vége jó: Este 10 előtt ébredtem, kérdeztem, hol vagyunk, mivel sok embert készülődni láttam. David: "Majdnem Jamsil-on". Dugó sem volt, mikor megláttam az ismerős hidat a Han folyón, megörültem. A 3-4órás utat a busz 2 óra alatt megtette, hihetetlen:). Csodák végülis vannak, csak észre kell venni őket! 11 előtt már a koleszban voltam! Kellett egy zuhanyzás, hogy tudatosuljon bennem: fáradt vagyok. Valahogy, mikor a kolesz fele sétáltam, azt éreztem, "meg sem kottyant", nem is lesz izomlázam. Ma reggel meg csodálkoztam, miért érzem a combom és a vállam XD.

Megint október :))) (azaz holnap)

Őszi színek kezdeményei a labor körül. Fúj a szél, 20 fok alatt van a hőmérséklet. Holnap-holnapután Muuidon leszek. Remélem, jó lesz :).

Bírom az egyik indiai osztálytársamat, ha koreaiul kérdezi meg, itt van-e Thana :D. Koreaiul válaszolok persze, és ez így vicces :D! Nem tudom, miért, vicces.

Most hétvégén utó-Bódvarákó lesz, ami sajnos nekem már kimarad. Pedig milyen jó is volt. Bódvarákót néha még emlegetni fogom. Jó is volt október elején lemenni a Rétre, túrázni. Háromszor voltam a Réten októberi hónapban. Először 2006ben (igen, amikor kezdő kolleszos voltam! :)) ), ami jó is volt, túra is. Bizonyos embereket leszámítva. 2008ban a második, de első napot elmosta az eső... Második nap viszont jól sikerült :). Aztán 2009ben, mikor még javában azt kerestem, hogyan tovább. Csak akkor este többen felöntöttek túlzottan a garatra, ez volt a gond. De volt tábortűz, gitározások, éneklések. Telihold! A falubeli néni sztrapacskát főzött a tiszteletünkre (némi anyagi szolgáltatás ellenében). Felmentünk az Esztramosra, tudtuk, hogy tilos, de jó volt. Elvadult szőlőt és körtét szedtünk és ettünk. És a "kispirossal" (mi vidékünkön "mocsári gyors", hallottam pár gúnynevét, de eredetileg BZMOT vasút) utaztunk, de jó volt.

A miskolci vasútállomás bisztrójában szoktunk egész klassz kaját szerezni. Amikor még jártak a fülkés vonatok, de király volt. Néha annyira visszamennék az ELTE-s időkbe. Átélni pár dolgot. Nem voltam egy menő csaj, sosem voltam az. A menőbb társasághoz látszólag nem akartam tartozni, de azért titkon vágyódtam rá. De azért voltak jó fej emberek, nem is kevesen. Nem, nem könnyű mindig, de vannak dolgok, amikért bánom, hogy nem lehet az élet időszalagját visszatekerni, mint egy magnó-vagy videókazettát.

Tél, avagy hogy kezdtem el NEM hinni a Mikulásba?

December 1 van, oké otthon még csak november, a 8 óra időeltolódás miatt. Lassan egy éve költöztem a világ túlsó felére. Január elején lesz a tényleges "évforduló". Jól tettem-e? Hát most egyelőre úgy néz ki, jól.
Most egyelőre még nem havazik, kellemes idő van relatíve itt Szöul mellett. Amit nem bánok, hisz nem fagyok szét futás közben, meg mikor dolgozni megyek. De attól még várom a havat, hisz a tél első felében a hóesést nagyon élvezem. Azaz kétharmadában. A másik fele, vagy harmada? Az egy más kategória. Néha akkor is, de január végén már ott van a tavaszvárás a hangulatomban. Akkor már uncsi a hideg kicsit, vágyódom a télikabát levételére.
Karácsony? Közeleg vészesen. Az előző években nagyon vártam. De már hallom a hírket, hogy már októberben, néha már szeptemberben megjelennek a mikulások a boltok polcán. Hallottam egy sztorit egyszer, hogy a gyerek mikulást akart októberben. Mire anyukája okosan megoldotta, mondta neki, hogy decemberben a Télapó elviszi a boltból az csokit, és beteszi a cipődbe :). Én is, még Pesten, ELTE-s éveim vége felé is láttam október végén mikulásnak öltözött figurákat a Móricz körtéren, ki is akadtam. Tudom, az üzlet az üzlet, minél előbb vásárolni-vásárolni, költeni-költeni. Erről szól az egész...
De ettól még szerettem a hangulatát, a Vörösmarty-teret, a vásárokat, az egész várost. Valahogy olyan szép volt Pest karácsonyi fényekben! :). Meg ami az ajándékozást illeti, énnekem akkor előjött a kreatív énem, akkor gyakran csináltam házi készítésű fenyődíszeket, nagy sikerrel. Akkor még több időm volt. De akkor is megérte, amikor láttam az örömet.


Októberben az őszt akarom élvezni, a színeket, krizantémokat, almát, tököt, egyebeket. Meg persze a hegyeket :). A hátam közepére sem kell a karácsonyi hercehurca. Tavaly vártam, most meg azt várom, hogy túlessek az egész procedurán.
Régen hittem a Mikulásban, elhittem, hogy ő teszi bele a cipőimbe az ajándékot. Reménykedtem, hogy virgács nem lesz. Megint egy vicces sztori: A barátom anyukája mesélete, mikor ő (mármint a barátom) és tesói kisfiúk voltak, akkor ugyanúgy kitették a lábbeliiket az ablakpárkányra (én az ajtó elé helyeztem), és valamelyik gyerek az apja bakancsát tette ki, hogy abba több fér!!! Jézuskával ugyanúgy voltam, már iskolás korom felé szüleim már nem titkolóztak. És talán 6 éves lehettem, mikor már a fenyődíszítésbe is beszálltam, amit élveztem! Később az ajándékozásba. A rajzokat igaz azóta felváltották a hasznosabb dolgok. Attól még hittem a Jézuskában egy darabig. De nem okozott ez nagy traumát. De szeretetből gyakran mondjuk még egymással szeretteimmel: "Ezt az angyalka/Jézuska neked hagyta a fánk alatt".

Mindungsan, találokozás az ősidők Vénuszával, tradícionális falu +plusz egy óriási csalódás

Időben odaértem, hála a Szöul fejlett vasúti hálózatának. A túravezetőnk nagyobb buszt bérelt, hogy tudjunk rendesen aludni. Hála az égnek, én is el tudtam, bár a helyezkedés nagyon nem ment... Óránként felébredtem, hogy kényelemsebb pozíciót keressek. Azt érzékeltem, hogy megáll a busz, de nem ébresztettek fel minket. De hamarosan ébresztő, és ki a csípős éjszakai (hajnali) levegőbe! Kesztyű-sapka meg réteges cuccok ezúttal kéznél voltak. De hamarosan le is kerültek rólunk, a mozgás felmelegített.


A horizonton lehetett látni, hogy egyre világosabb. És a terep szépsége is kirajzolódott. Egy lángfű -táblához értünk fel, majd a csúcs is elérkezett! A lángfű eszembe juttatta a pár héttel ezelőtti túrát, amikor tömeg volt. Itt is kiépítették, mivel itt is rendeznek neki ünnepséget, de most üres volt. Mindungsan amúgy "kopasz hegy" -et jelent. Mondjuk a csúcsa tényleg kopasz volt, de legtöbb hegynek is az :). Ott aztán pulcsi -kabát-kesztyű sapka fel! Így is ugrándozni kellett, mivel enyhén szólva fáztunk...

Aztán hamarosan a Nap is feltűnt:
És egyre feljebb-feljebb:
Ramenhez forraltunk vizet, így melegedtünk fel, bár ahogy fe tudtunk:
A táj szép volt nagyon:
Na, még egy művészfotó a lángfűről:
Az út további része erdőkön vezetett keresztül, kicsit egyhangú. Sajnos,a levelek nagy része lehullott itt már. (november vége van...) Egyik srác mezítláb feszített, mivel a lehullott fenyőtűlevél avaron lépkedni állítólag egészséges. Hogy nem fagytak le a csülkei:)

Majd betonúton mentünk egy völgyben, ami attól még szép volt a sziklákkal. Híres forrás volt a végállomás, aminek savanykás ízű volt a vize. Állítólag sok betegségre használ. Íze amúgy tényleg kellemes volt.

Aztán egy régi ismerős is feltűnt, akinek a képét a hűtőre ki kell tenni, ha fogyózni akarunk:
Szóval az korában szexi nő, a Villendorfi-Vénusz!!!! OK, ma már az anorexiás csaj az ideál... Kéne rá gyúrni:(. Ezt a fotót a hűtőre kiteszem, és elveszi a kedvem az evéstől. Szobatársam laptopjának hátterén pl. egy vékony, bikinis csaj van: azt mondta, azért, mert ilyen akar lenni:). Nem rossz dolog, de a futást nem pótolja...
De attól még örömmel ettem a bibimbapot, hisz egészséges az!
Majd egy tradícionális faluba mentünk, ami nagy élmény volt.

Rézszobrokkal mutatták be a falu életét:
"Bácsi, megcsikizhetem az orrát?"
"Nekem kell a makgoli"

Amúgy csodálatos volt az egész a verőfényes napsütésben! Még a kőre való ráfekvős-pózolástól sem riadtunk vissza, bár ugrottunk is le, mivel enyhén szólva, hűvos volt a felülete.
A játékokat is kipróbáltuk, a libikókát, de elégé bénáztunk:
Ennek az a lényege, hogy az egyik, akinek lenn áll a hintán ugrania kell, majd mikor leér,a másiknak kell. Hát, gyakorlás kérdése, aki még nem játszott ilyent :). Koreai kiscsajok perfektül tudják, sőt néha egész bizarr mutatványokat is véghez visznek...
De aztán, ha már falu, megkóstoltuk ahelyi makgolit is. A kaja kimcsis palacsinta, kicsit bizarr, de már annyi fura dolgot ettem, hogy meg sem lepődtem:

Vízimalom:

Még egy művészfotó Évi kamerája nyomán:
Sajnos, nem maradtunk sokáig, pedig még elsétáltam volna itt pár órát.
Egy amatőr szintársulat darabját néztük meg, "Szobalányok" vagy "Cselédek" vagy valami ilyesmi lehetett a címe, nem tudok franciául, de ezt pont tudtam. A darab enyhén szólva bűntetés volt, még ha magyarul vagy angolul lett volna, akkor is ott hagytam volna az első 10 percbe, ha nem lennék társasággal. Se füle-se farka az egészenk, húzták mint a rétestésztát, végigbalhézták... A színészek a végén odahívtak engem egy közös fotó erejéig:
De a vak is láthatja, hogy a mosolyomban kevesebb a természetesség, mint Pamela Anderson elülső régióiban... Hát, időpocsékolás volt a dolog, azt hittem, egy koreai tánc-vagy zenebemutató lesz.
Majd egy helyi népdalt gyakoroltunk, én is megpróbáltam. Ha Megasztár nem is leszek, de ismerőseim elismerése jól esett:). A banda :))).

Indulás haza, kis dugó, Avatar-nézés, majd elkavarodás a metrón.
Tipikus esti buszkép, egy hosszú nap után....
Aztán újra a koleszban, ahol már vonzott az ágyam, mint egy óriási elektromágnes...