Újra Koreában

Szerencsésen megérkeztem, a ezen sorokat a már majdnem egy hónapja ott hagyott koliszobámból írom. Teljesen szét vagyok esve, talán az időzóna-ugrálásnak köszönhető az egész. Szüleim vittek tegnap délelőtt Ferihegyre. Nekem akkor is Ferihegy marad, mondhat bárki bármit ("Imádott" politikusaink átnevezték Liszt Ferenc Repülőtérre). Gyorsan odaértünk.

Szép, napos idő volt. Néném és Gábor már ott vártak már ott. Becsekkolás megtörtént, a stewardessek segítettek, hogyan kell becsekkolni, automata segítségével. De csomagot még fel kellett adni. Csak az volt a gond, hogy előttem két amcsi okoskodott, nem értettem, mi miatt volt a vita, de azt hallottam, hogy azt kiabálják, soha többé nem jönnek magyar földre. Oda is súgtam Gábornak, hogy ezek azt hitték, ők csinálták a spanyolviaszkot. Meg az ilyenek jobb is, hogy nem, mivel nem fognak hiányozni senkinek sem :S.

Velem a check-in-nél a két bőrönd miatt akartak kavarni, de mondtam, a Párizs-Budapest járaton is elnézték (MALÉV-nél foglaltuk, de ez Air France gép volt), tehát ezzel végül nem lett baj. Elfogadták, mivel nem lett túlsúlyos a kettő együtt.

Szomorú elválni... Nagyon nehéz, főleg, hogy egy év után jöhettem haza, és van még egy év, mire újra hazamehetek... Komolyan, annyira vártam ezt a hazautat, tényleg jól sikerült, aztán most arra eszméltem, indul a gépem vissza. Nem túl jó érzés.A párizsi gép egy Air France járat volt, Budapest gyönyörű volt fentről.
Párizsba simán megérkeztem, a gépen elég törpe méretű, de klassz tonhalas szenyót adtak. Persze repetézni is lehetett belőle. Egyik csomagom azt hittem elveszett, mivel kiírták, végeztek. De kiderült, csak utolsók közt kaptam meg. Az információnál mondták, szalagon van. Kiderült, tényleg pont akkor került oda!!!
Aztán vettem egy utolsó francia sütit, ezzel akartam elbúcsúzni Európától (málnával a tetején). Az egyes terminál előtt gépfegyveres őrök álltak... Lezárták, mivel egy gyanús bőröndöt találtak, addig hazaírtam, míg meg nem nyitották. Majd végre át, vonatozgatás (a terminálok közt jár egy kisvasút a CDG-n, de Pekingben és Szöulban is jellemző ez) után megtaláltam az Air China check-in desk-jét. Ugyanis Párizsban újra be kellett csekkolnom. Hatalmas tömeg várt már, amikor megnyitották, akkor valahogy besodródtam a tömeggel. Isten bocsássa meg nekem ezt!!! Be is csekkoltam szerencsésen, jó helyre. Meghaladta az előír 20 kilót a cuccaim súlya, amitől féltem, de nem szóltak miatta. Járkáltam kicsit, salátáztam, majd a gép kapujánál pihentem meg.
Beszállás-felszállás időben történt. Az optimista ember azt mondja, hogy dejó, hogy most pontosan jött, hihihihi! Azaz az elfelé menő gép késett, de most tényleg nem akartam (nem mindegy), hogy késsen, nem is késett!
Concorde gép:Telihold volt, ami bevilágított a repülő ablakán. Csodálatos volt! Sajnos tényleg sötétben nem tudtam róla jó képet csinálni, mivel még égett a villany. Aztán elfelejtettem, és elaludtam, mivel már zombi voltam. A repülős újságot undorodva tettem vissza, mivel egy rágót ragasztott valaki a két lapja köré... Fúj...
A kaja jó volt (mindkettő, sőt a víz sem volt műanyag ízű...), az útitársak sem hangoskodtak, csak néhány túlzottan kiskorú egyszer-egyszer... Aludni is tudtam. Pózt is megtaláltam szerencsére, Pekingbe pontosan érkeztünk. Megint ellenőrzés, laptopkivevés, pont elment egy szöuli gép Gimpo felé... Szomorú vagyok, az én jegyem Incheonba szólt... De sima utam volt itt is (érdekes módon rendes kaját adtak), időre Szöulban voltunk, és épségben megérkeztem én is, a cuccaim is. Busszal mentem, és közben minden marhaság járt az agyamba, nem tudtam leállítani... Kényelmes nagyon a busz, jobb, mint a gimpoi. Eső szakadt, campusra érve is. Esernyőmért bementem a laborba, mivel ott hagytam. Jól is tettem, mert jött a fő zuhé.

Szakadó esőben nem volt nagy élmény a koliig sétálni. Mire elértem az épületet, már csendesedett a zuhé. De ronggyá áztam. Kártyámat megkaptam, és mentem fel. Az egész épület kongott az ürességtől, már tudom Zita mit érezhetett, mikor ünnepnapokon tért vissza (pesti kolesz), pedig akkor röhögtem rajta. Most megértettem. Újabb sokk: drágult a koleszdíj, de én én megint a régi árat fizettem be. Júliusban, a jelentkezési lapokra is a régi árat írták!! Majd kedden elintézem. Most érzem igazán, megviselt az út. Hogy még senkivel sem futottam össze, aki számít, bár szombat van, mit várok... Telefonáltak a szobába. Az ügyeletes asszisztens diák hívott, aki gyenge angoltudásával elmagyarázta, hogy a kolesz menzája egy hétig nem üzemel. (újítják) Aranyos volt, a nyelvi akadályok ellenére is. Kicsit megkönnyebbültem ekkor, kipakoltam, és futottam.

Az időzónák és a klímaváltozás miatt meg vagyok zavarodva. Rossz érzés... Hülye időzónák... Hülye monszun!

Ami a mostani hat repülőutat illeti (július-augusztus), eddig egyik sem vette át a "Legrosszabb repülőutam"-díjat, még mindig a 2010 augusztusi Dubai-Szöul járat vezeti azt a listát. Remélem, ezen cím megszerzésére a jövőbeli röpködéseim sem fognak törekedni.
Viszont lett egy negatív titulus: eddig négy búcsút éltem át, és az eddigi négy közül ez volt a legnehezebb, legszomorúbb. Nem értem, mi van velem, miért. De túl leszek rajta, mint annyi mindenen.

Augusztus 12-indulás előtti gondolatok

Ma indul a gépem. Hosszú utam lesz. Csak ne legyen tömeg, ne egy orr-és fogszívós fószer legyen az útitársam! Szöulból jelentkezem majd. Maradnék még itthon egy hetet, de sajnos nem lehet, folytatni kell, amit júliusig csináltam, most azonban félbehagytam. Még 3 hét itthon viszont már sok lenne, akkor már az életemet unnám meg. Akkor már kiütközne az "ázsiai honvágy"... De ez a 3 hét nem volt elég hozzá. Talán, mivel sok dolgot csináltam, első héten még munkám is adódott. Szóval utazom hamarosan. Ne aggódjatok, vigyázok magamra!!!!

Csak a monszunnak legyen mielőbb vége! Őszt várom nagyon, az mindig jó időszak szokott lenni mindig az életemben, karácsonyig. Az ősz az én évszakom, akkor sokkal energikusabb szoktam lenni, mint az év további részeiben. Talán mivel nyáron mindig megadatott több-kevesebb pihenés?

Bár a Szigetre, a Magyar Dal Napjára elmentem volna. Az augusztus 20 is kimarad. Bódvarákón van az ELTE TTK gólyatábora (azaz Geo-Bio Gólyatábor :)) ), az is hamarosan kezdődik. Azt annyira nem bánom, már nem olyan, mint régen. Bár sok jó emlékem fűződik oda is. Emlékszem, elsőben elég csúnyán ronggyá áztam, pont első éjjel sátorban, egész életemben. Ez hatással lett a későbbi életemre, hogy bár akkor berezeltem, de nem menekültem haza. Szerencsére :). A többit meg tudja, aki ismer, elkezdtem az ELTE-t kirepültem otthonról, két évet albiban, majd három év kolesz. Tanultam egy csomó dolgot közben, ami nemcsak a tananyagra értendő. Aztán jött a tényleges kirepülés, fél évvel végzésem után. Most is megyek vissza. Ha a koleszba értem, jelentkezem.

Holnap...

Holnap utazom. Egy év is beletelhet, mire újra magyar földet láthatok. Télen nem hiszem, hogy érdemes. Mikor a vízum-dolgot el kellett intéznem, az más volt, bár szerencsére csont nélkül hazaértem, de el is akadhattam volna Moszkvában. Tavaly elrettentettek az itthoni télről hallott hírek, mennyire akadozik a légi közlekedés. Legalábbis karácsony körül. De volt pár farkasordítóan hideg szombati nap, mikor a laborban elromlott a fűtés, akkor vágytam arra, bár másnap indulna a gépem haza... Nembaj, nem lesz rossz odakinn!

Be vagyok rezelve a túlsúlyos cucc miatt. Egy kilóra van esély! Csak a kézitáskámba a csokikat ne bántsák! Ha túlsúly lesz, akkor... a pilóta nem megy, én majd elnavigálom a röpcsit Szöul felé! Hosszú út lesz, Párizsba kell előbb elmennem, ott csomagok átvétele újra check-in, és van 5 órám várni. Pekingben is átszállok. Este 5 előtt érkezem, 6ra talán buszon ülhetek. Remélem, Gimpora jön a gép, onnan rövidebb a campusra... Renmélem, szobatársa(i)mat nem fogom zavarni az átállás miatt, hogy nem tudok aludni...

Beszélő magyar kövek

Minakshi még tavasszal kérte: hozzak neki magyar követ. A Duna partjáról. Tudom, ezen kövek elég mindennapiak, de elkapott a kreatív szellem, és némi filctollal-zsírkrétával "magyarossá" alakítottam őket.
Egy apró személyes ajándék, csokit úgyis viszek. Egy magyar zászlót rajzoltam rájuk, és magyar szövegekkel dekoráltam. "Köszönöm" vagy "Jó napot kívánok" esetleg "Szép napot". Szerintem ötletes apróság lesz ez a kinti kedves ismerősöknek. Legfeljebb megmondom, mi mit jelent, kis magyar nyelvlecke. Régen -és néha most is -előfordul, hogy megkérdezik, "hogy mondják magyarul?". Nem nagy dolog. De remélem, örülnek nekik. Az én magyarul beszélő köveimnek :)))

Nagyon félek...

...a jetlagtól. Már most, a nyugat-kelet irányba való utazástól, az olyan alvászavart okoz, főleg, hogy délután 5kor fut be a gépem. És a búcsúzástól is, hogy az otthoniakat újabb egy év után láthatom csak viszont.

Nem baj, meg fogom szokni. Tavaly is megszoktam. Monszunnak hamarosan vége, kezdődik a suli, ősz nagyon szép Koreában. Szabadidőmet majd igyekszem kihasználni, túrázni, haverokkal lenni, amikor csak lehet. És lelkiismerettel végezni a munkámat.
Kicsit azt hiszem, gyerekként hasonló életről álmodtam. Nem így, de ilyen pörgésről, világot látni, legyen benne valami, ami nem hétköznapi. Néha nehéz, de eldöntöttem: mondjon bárki bármit, én ezt végig viszem!!!

Elengedni valakit...

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj. (Müller Péter)

Pénteken utazom, szombat este érkezem vissza új otthonomba. Vegyes érzések, hiszen annyira jó volt itthon, annyira jó volt viszontlátni a családot a barátaimat. És persze Őt is... De benne van a torkomban a gombóc, hogy előre láthatóan egy évig nem jöhetek... Nem mintha nem szerettem meg volna Koreát, az ázsiai világot. Néha már kezdek olyant érezni, hogy hiányoznak bizonyos dolgok. De akkor is, bár bírom a koleszt, a sulit, a kinti világot, de annyira jobb lenne gyakrabban jönni!

Próbálok kicsit pihenni, hiszen mozgalmas időszakom volt, és nem hiszem, hogy a visszautam utáni időszak nyugisabbnak várható. Jövőre Kanadában lesz ez a konferencia, amin most voltam. Remélem, főnököm elküld, majd ráhajtok, hogy küldjön. :)!!!

Kirándulásunk Montenegróba harmadik rész- Mauzóleum Lovcen mellett és a tenger

Sokáig aludtunk, mivel tegnap este későn érkeztünk haza. Majd végre feltápászkodtunk, és take a cab üzemmódban kimentünk a buszpályaudvarra, mivel kevés időnk volt. Egy szerb pasas ült előre, kicsit olyan macsó típus, tetókkal, miegymás. Meghallotta, hogy magyarul beszélünk, megkérdezte magyarul: "Hogy vagy?". Mondta, tud pár szót, bár elég nehézkesen ejtette. De tulajdonképpen egy nem magyar anyanyelvűtől nagy teljesítmény, ha meg tud szólalni.

Sajnos busz nem ment, tehát irány a vasútállomás, ami szintén ott volt egy jó nagy köpésnyire XD.

Jugó címer az egyik vonaton:

Vonat indult, csodás kilátás a tengerre, majd böszme hosszú alagút... Keresztül mentünk a Skodrai-tavon is, ami egy nagy tó Albánia és Montenegró határán. Néha szigetszerűen hegyek nyúlnak ki a tóból, és egy várat is láttunk. Fotóm sajnos nincs.

Podgoricába mentünk egy elektricska (orosz HÉV-et elektricskának nevezik, Oroszországban a 200km-nél rövidebb távra ilyenek járnak, a nagy távokra meg a plácckárt-os vonatok azaz a pojezd, azokról később mesélek) szerű szerelvénnyel. Hamar megérkeztünk a buszpályaudvar szerencsére itt is a vasút mellett volt. Csak mikor bementünk, egy döglött kutya feküdt a buszpályaudvar kapujában, attól majdnem sokkot kaptam...

Busz egyből indult, szép hegyi utakon. Cetinje-be mentünk, a régi fővárosba. Ugyanis Cetinje nagyon magasan van, és nem alkalmas fővárosnak, a Tito-korabeli időkben építették Podgoricát. Podgoricáról még annyit, hogy kulturálisan nem túl jelentős, nem néztünk itt várost. Amit láttam belőle, szocreál panelok, épülő házak...

Egy órás hegyi út után megi is érkeztünk, ahol egy sofőr ránk is startolt, hogy elvisz a mauzóleumhoz, fejenként 12 euróért, mivel messze van a mauzóleum a buszpályaudvartól. Cukorkával is megkínált minket, rendes volt. Vissza is hoz, sőt, meg is vár minket, míg mi ott nézelődünk. Belementünk, mivel arrafelé busz nem jár, max. turista, busz. Sőt, még ki is szállt, hogy nézelődjünk, fotózzunk. Bónuszként még le is fotózott minket a heggyel. A Lovceni Nemzeti Park csodálatos volt, szép kilátás, csak a szerpentinek és a gyors vezetés miatt kicsit liftezett a gyomrom, főleg az agyam...

A szerbek egyébként folyton dudálnak, vezetés közben, mint az olaszok. Gáborral legalább 10 okot felsoroltunk, miért dudálnak, pl, köszönni, ismerősnek jelezni, hogy gyere, elviszlek, esküvőkor örülni, stb. Utolsó indok: MERT ARRA VAN KEDVÜK! XD

Felértünk, majd jó sok lépcsőn kellett felsétálnunk, szerencsére ezeknek nagy része egy alagúton vezetett át. Valami nagy király lett ide temetve, ezen hegység második legmagasabb csúcsára. Azért a második, mivel a király szerény volt, és gondolta, lesz még nagyobb uralkodó, aki méltó a legmagasabbra. De nem volt olyan szerénytelen alak, aki oda merte volna temettetni magát... Így a legmagasabb csúcsra egy TV antenna került.

A mauzóleum:

A hegytetőről csodás a kilátás, itt épült egy híres kilátóhely.

A szép kilátás. Velünk.

Visszatérve Cetinjében már be volt dugulva a fülem, minden bajom volt... Lerakattuk magunkat a belvárosban, egy kolostornál, ahová a ruszkik előszeretettel zarándokolnak. Fotózni tilos volt, és fel kellett kötni egy -egy színes kendőt, amivel el kellett takarni a lábunkat, ha sortot visletünk. Csajoknál még elment, de a pasik nevetségesen néztek ki csíkos, virágos, rózsaszín vagy épp sárga kendőben, ami szoknya módra volt a derekukra kötve.

Amúgy a zarándokolásról, és az oroszok hitvilágáról: A szocializmus végével sok orosz fanatikus hívő lett, mivel a kellett valamibe kapaszkodni, hinni-az ortodox katolikus vallás jellemző arrafelé. Divat volt a rendszerváltás után, hogy a templomokat újjá építették, és hogy elzarándokolnak más kolostorokba. Durva példa: van Moszkvában egy híres templom (Megváltó Krisztus Székesegyház, láttam három éve). Sztálin leromboltatta, hogy lesz egy iroda-komplexum, nagy Sztálin szoborral a helyén -Szovjet Palota. Nem volt elég pénz ennek felépítésére, vagy épp politikai okokból nem valósult meg. (vagy épp befolyt a Moszkva-folyó vize) De ott van a nagy gödör, amivel valamit kezdeni kellett. Hát, lett a templom helyén egy uszoda! Rendszerváltás, elkezdődött a vallásos hullám, Jelcin újjá építette, a nagy éhínségek közepette. Emiatt sok orosz nem bírja ezt a székesegyházat. Tudom, nem tehet róla, hogy politikai merénylet áldozata lett... Még egy vicces példa: Sztálin állítólag azért nem bontatta le a Kreml templomait, mert oda járt gyönyörködni az ikonokba! :)))

Szóval a kolostor Cetinjében:

Visszatérve Cetinjébe -Ebédeltünk, mivel már délután 4 volt, nagyon kajásak lettünk. Egész jó csirkefilét ettünk sajttal -sonkával töltve, és gombás szósszal leöntve. Cetinje belváros kihalt volt, sok üzlet bezárt, sok a kihalt épület... Elég lepukkadt, néhol a téli tűzifa a házak oldala mellett volt, ezek szerint itt nincs gázfűtés. Szegényes város. Kb. Szergijev-Poszad-fíling, bár annál nagyságrenddel jobb (egy másik orosz élmény, előjönnek a három évvel ezelőtti oroszországi utunk emlékei XD). Szergijev- Poszadon van egy híres kolostor, de a város totál halott, sok romos épülettel. Lehangoló látvány volt. És gondoltuk, kaja tuti olcsóbb lesz, mire kiderül, nagyon drága. Gábor vett ott egy romlott-gyanús gyrost, még jó, hogy nem lett semmi baja... Ha Oroszországba mentek, gyrossal (shaurma néven árulják) vigyázzatok!!!

Busz indult hamarosan Podgoricába. (bár sok cab driver hirdette, hogy 50 euróért visszaviszi a turistákat Bar-ba, de még sok városba ott volt az ajánlat, persze nem éltünk vele) Döglött kutya hála az Égnek eltűnt a buszpályaudvarról. Gondoltuk, vonattal megyünk, de azt nem kalkuláltuk be, hogy arról a szerelvényről van szó, amivel két napja érkeztünk! Ami rendesen késett, közben roma asszonyok árulták portékájukat, ránk akarták tukmálni a zoknit, övtáskát. Egyik már nagyon köhögött Gábor szerint keveset keresnek. Rosszmájú leszek: bezzeg cigarettára telik, mivel többnek is ott füstölgött a kezébe-szájába a bűzrúd...

A vonat persze nagyon nem akart jönni, néha voltak olyan kényszerképzeteink, hogy halljuk a hangját, vagy épp látjuk a fényeit. De sajnos csak hallucinációnak bizonyultak, tehát irány a busz, ami kis dugóval, de eljuttatott minket Bar-ba. Ezúttal jó helyen szálltunk le, és Gábor javaslatára beültünk egy kellemes helyre. Egy jó fej és aranyos felszolgáló srác szolgált ki minket, aki angolul is tudott. Gábor előző nap hallevest evett, ami jól nézett ki, ízlett is, tehát megettem most egyet én is. Nagyon ízlett, bár fura, hogy a mediterrán népek rizst is tesznek a levesbe- Horvátországban is ettem két éve olyan zöldséglevest, amiben volt. Majd sétáltunk az esti tengerparton, ahol kellemes szláv zene szólt, és egy vidámpark szerű részen működtek a körhinták is. Hatalmas éjszakai élet van a vízparton, egy mediterrán városban, az egyszer biztos, ha kiépítettek egy tenger menti sétányt. Ilyenkor nyáron tuti!!!

Másnap pakolás, az ATM-hez és vissza egy órát kellett sétálni. Utána fürödtem a tengerben. Ami köves volt, de a tenger tökéletes, meleg vizű és úszásra alkalmas. És tökéletesen medúza-mentes :))).

Golgotavirág:)

A tenger:)

Itt is:)

Pálmák és leanderek díszelegtek, a leander-bokrok láttán szerintem Szüleim sárgulnak, mivel akkorára megnőnek, mint egy pálma. (De azért a kertünkben viruló leanderekre sem lehet panaszkodni :) )

Ebédre megint jó kis tengeri herkentyűt ettem- roston sült tintahalat krumplisalátával -persze Gábor szívatásait ("egy méter távolság, mivel tengerszagod van") is el kellett viselnem. Ő ugyanis nem szereti az ilyeneket, bár nem értem, miért. Én imádom!!!

Szerencsére a koreaiak és a mediterrán népek még egyben egyeznek -azon kívül, hogy elviselhetetlenül hangosak - hogy a tengerparton élnek, és a seafood-ot kiválóan el tudják készíteni. Nekem is nagyon ízlett, búcsúebédnek kiváló volt.

Még úsztam egy nagyot, és pakolás, pihi. Őrület, a tenger mennyire ki tudja szívni az ember energiáját-pozitív értelemben. A meleg, a sós víz. Hajam katasztrofális lett tőle, de megérte, főleg, hogy ez helyre hozható egy mosással!

Majd irány a vasút. Az utazás körülményeit nagyjából elmeséltem. Hogy nem kaptunk hálókocsira helyet, stb. Az orosz platzkarthoz képest jól aludtam. Most elmondom, mi a platzkart, azért is: A távolsági vonatokon Oroszországban a harmadosztály a legolcsóbb, és ott a nincsenek kupék. Hanem az ülések ággyá alakíthatóak, kapunk matracot, takarót, ülés alá a cuccok betehetők, mint egy ládába. Egyik embernek fel kell másznia a felső ágyra létra, korlát nincs. Olcsó viszonylag. Ennél a koreai ondolos, padlón alvós szálló is kényelmesebb. Tudom, akkor még nem szoktam az ilyent, néha egy-egy kiránduláson elment az emeletes ágy, de vonaton! Most már tuti jobb lenne, bár a kolis ágyamon létra és korlát sem hiányzik. Nem is nagyon aludtam akkoriban... Távolsági vasút Oroszországban ilyen, ruszkik megszokták. Most viszont ágy sem volt ülésen összekuporodva jobban aludtam, mint akkor az ágy-féleségen, a plácckárton, csomagomat párnának használva. A részeg fogyatékost sem említettem a szomszéd kupéban. Idegesítően kiabált, sört ivott, és kidobta az üveget az ablakon. Gáborral összenéztünk, hogy a gyépés minek iszik sört.

Valami szerb városban egyik szembelévő vonaton énekeltek az utasok tök hangosan, verték a vonat falát... Koncert vagy focimeccs lehetett... Két rocker is beszállt a fülkébe, egyikről eléggé látszott, hogy lány, de annyira fiús hangja volt, Gábor is megjegyezte, hogy tuti transzvesztita.

Újvidék és Subotica között a k. 50 kilométert két óra alatt tette meg, agybaj volt, nem akartam már több késést, de az Avala IC viszonylag időben (20 perc késés, mi az a két órás késések után?) a Keletiben volt. Kb. ennyi az utazós élményem. Jó hosszú, de végül épségben megérkeztünk Pestre.Valójában a viszontagságos út ellenére is megérte, még ha nem is volt sok időnk, de láttunk pár szép dolgot. Egy szívfájdalom: Dubrovnyikba is szerveztek hajóutat, ami nagy álmom, és nem is drágán. De erre már nem volt időnk. Majd reméljük, jövőre lesz esélyem eljutni oda. Mostanság imádom az európai mediterrán városokat. A hőséget utálom, de a mediterrán hangulat annyira feltölt, totál beleszerettem! Montenegróban is annyi túraterep van, de nyáron nem merném bevállalni, ha itthon élnék. Ősszel inkább.

Jó hosszú fejezet lett. Hiába, ha írni van kedvem, le sem lehet állítani :D!